Tompa Mihály

1868

UTOLSÓ VERSEIM.

Kedves nőmnek.

                 I.

Szerettelek... most is hiven fogadlak,
Halvány képeddel, csendes, tiszta ősz!
Bús kéje van érzésnek, gondolatnak,
Amely szivemben kisér s megelőz.
Ez érzés tán még bölcsőmben fakadt:
»Ősszel születtem, hervadt lomb alatt!«

Alig volt még az ég ködös, borongós,
Még sok virág fény- s harmatért epedt:
Már, mint a titkos ihletet kapott jós,
Ugy érezém szorongni keblemet;
Csudás vegyűlet: bánat és öröm
Fogott el mindig, oh ősz, jöttödön!

S mint látja a beteg képén a hű szem
A lassan terjedő halványodást:
Felösmerém mezőn s lombfedte bércen
A még alig tetsző baljós vonást,
Mely a dal-, fény-, s mosolygó képletekből
Csendet, homályt s bús hervadást jövendöl.

Aztán, hogy már hullt a fa lombja sárgán,
A himzet, - mit tündérek keze szőtt, -
Színvesztve állt; s a nap, nyájas sugárán,
Még búsabbnak tárt fel völgyet, mezőt,
Midőn nem hallám a madár dalát
S minden álomba tért, halálra vált;

Völgyben, halmon, midőn mélán bolyongék
S leültem a lombejtő fák alá,
- A holtaknál csak a patakcsa folyt még,
A sirató tisztét elvállalá -
Abból, mit a tavasz, nyár szül s felápol,
Romnál egyéb nem volt közel, se távol.

Énekkel ajkamon, lanttal kezemben
Virasztám a haló természetet;
Kedvesimnek a virágtól üzentem,
Mely a kimúlás keblén reszketett, -
Mosolygva sírtam, - kéj s bú meghatott -
»Életre kél egykor, ki most halott!«

A szellőben, mely a bús tájon fújt át
- Sok hervadt lomb- és szirmot tova vitt -
Tolmácsolám az elválók bucsúját,
Közöltem a haldoklók csókjait.
Ősz! most végűl is rólad szólva még:
Én hű lovagod, dalnokod valék!

Légy hát te is jó, légy hálás irántam,
Ki már vagyok hervadt, hulló haraszt;
Jöttödre tán nem is hiába vártam,
Mely életem fájáról leszakaszt.
Az én időm is talán letelik,
Hisz haldoklásom tartott évekig!

Égő szemem behúnyom mindörökre,
És elenyészik érzés, gondolat,
Midőn a sír nyugalmas, néma gödre
Feledésre s álomra béfogad.
Oh ősz, én oly keményen hányatom!...
Elaltatsz-é kész, puha ágyadon?!

Itt hagyni bírom a roppant világot,
Természetet s csudái halmazát,
- Lelkem nehány barátja légyen áldott! -
S mindazt, miért imám az égbe szállt;
Csak egy, mit bús lelkem kínnal visel:
Elhagyni Őt is, ah még Őt is el!!

                 II.

Ablakomban a borostyán
A meleg s az élet fogytán
Búsan hervad, csüggedez;
Szegény, sárga-zöld levélke,
Félig halva, félig élve
Hajol bús testvérihez.

A nagy éj jön nem sokára...
Téli napszállat sugára
Ömlik át az üvegen:
S reszket fényesen, vidámon
A virágtalan virágon,
Mely lenn fonnyad, s üde fenn.

Léteért küzd a folyondár...
Hol tavasszal fúvalom jár,
S a derült menny tündököl:
Folyásával arra fordúl,
Vágyván a szűk hézagon túl
A magasba jutni föl.

Esti súgár, szép, enyelgő...
- Éled szegény csalódott tő,
Hogy csókjával illeti -
Izzó szikrát ontva néha,
Majd elsápad és helyét a
Gyors homálynak engedi.

Kórágyamban fekve némán
Merengek az est játékán,
Mely lefoly repkényemen;
S magamat úgy nézve, mint ezt,
Bús a kép, mit rám is illeszt
A borongó képzelem.

Pályánk nem tart már sokáig,
A nap gyorsan éjre válik,
A nyár téllé zordonúlt...
Mig futottunk s fennre törtünk,
Minmagunknak nem növeltünk,
Csak halotti koszorút!

Haraszt, kóró ki nem zöldűl...
Szomju föld a tört cserépbűl
Új erőt nem önt belé...
Mit keresnél... mért mulatnál
Oh én-lelkem e romoknál?
- Fölfelé... csak fölfelé!!

                 III.

Gyakran sirod hantját, virágit
Öntözve, kedves kis fiam!
Vagy ülve bús szivvel fölötte,
Az est késő óráiban:

Elgondolám, mint játszadoztál
Egykor zajongva térdemen,
Elgondolám: mily rosz magadnak
A bús üregben odalenn.

Várj!... nem soká ketten leszünk ott,
Sirod választom nyughelyűl;
De ah, akkor szegény anyácskád
Hogy marad itt fenn egyedűl?!