Tompa Mihály

1863.

Jer, jer s a dűlőkön tekints el!
Járd bé a halmot és mezőt,
Mely máskor annyi drága kinccsel
Biztatta a szántóvetőt.
Hajlott kalászban, habzó fűben:
Remény mosolygott teljesűlten.

Pusztán éled most a vidéket,
Elszomorít tekintete...
A rét hamvas, mikép az égett;
Nincs fűszeres lehellete. -
S mely ingyen, búján terjed, a gyom
Sikertelen küzd, hogy fakadjon.

Midőn a hűsebb est alájő,
S csendesség van távol, közel:
Nem a megért, ingó kalászfő,
Mely hallhatón zizeg, neszel...
A fű torzsát metéli, irtja
Bogaraknak nyüzsgő csoportja.

Ez nem az ősz várt pusztasága,
Melyből a pajta megtelik;
Midőn a megfáradt barázda
Pihenni vágy kikeletig,
S hasznáról, mit a gazda vett el:
Kövér, szines tarlója a jel.

Csapástól most a föld kietlen!
Az élet érverése áll;
Vénség az ifjú kikeletben,
A termő nyár ölén: halál,
Melyben, mi él még, sorvad, elvész.
- Az Úr dorgál, övé ez a kéz!

Ez int s meddő az éj, a hajnal,
A felleget szél hajtja szét;
S tüzes nyillal lövetve nappal
A tikkadó föld kebelét:
Ezt megrepeszti hosszan, mélyen...
S szivünk gyötrelme szól sebében

Ki fenn, szarvat szoktál emelni
Alázd meg, oh ember, magad!
Erőd, nagyságod íme semmi...
Mit gőgöd oly gyakran tagad!
Mért állsz tétlen, csüggedve, némán
A pusztulás rideg tájékán?!

Az Úr erős, igaz - nyomorral
Ő aki sujt, ő aki int;
De jó is, - bölcs gondjába foglal
Mindent, mi van, nagyot, kicsinyt;
Ott áll az ember, porszem, fűszál.
Őt ismerd, féljed s benne bízzál!