Szabó Lőrinc

Buborék

Fujtam: s hogy forgott, nőtt a szalmaszál
végén! hogy ingott! Minden kis sugár
megtört rajta és körben ráfeküdt,
groteszkül eltorzulva mindenütt,
de felismerhetően, fekete
keresztjével s megnyult négy üvege
ábráival az ablak, vagy, ha kint
játszottunk, az udvaron, ott megint
egyéb, az égbolt, mindig az, ami
legragyogóbb, de más is, ágai
erezetével a fa, s mind a fény,
ami csak volt, tükrös görbületén
mind összegyűlt, mind rágyűlt, s hamvasan
tündökölt rajta, szivárványosan,
és végül, hogy felkapta lebegő
áramára a tündér levegő,
szállni kezdett: szállt, s valamihez ért,
és elpattant a szappanbuborék.