Reményik Sándor

Ma neked, holnap nekem

Pók szőtte szürke szálait az erdőn,
Fonalait kelő nap aranyozta.
Kisebb körök, nagyobb körök,
Csodálatos körök...
Körök közepén ült a pók maga.
Mestere volt, királya volt,
Istene volt a maga világának.
S oly lenge-könnyű volt mégis a vára,
Hozzá képest a tölgylevél hullása:
Mintha tömör bronzlapok hullanának.

És jöttem én:
Az ürbe lökött kóbor üstökös
Az őszi erdőn által.
Szegény mester, szegény kicsi király,
Ma találkozott velem: a halállal.
Nem is rohanva, csak csendesen jöttem,
Ősz és nyugalom sugárzott mögöttem.
Ámde színektől mámoros szemem
Az egész fényes erdőre tapadt.
Széttéptem a lenge kis palotát
Egy pillanat alatt.

Én nem éreztem mást, mint arcomon
Leheletkönnyű kellemetlenséget,
A mikrokozmosz
Talán egy naprendszerrel lett szegényebb.