MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Pilinszky János

Így teltek napjaink

Országh Lilinek

1

Az ütközet hajnalban vette kezdetét. Fél ötkor a gyalogság támadott. A menetoszlop sebektől borítva sebeket követelt, amikor a természet váratlanul fölmutatta hattyúnyakát.

Nagyanyám a verandán teritett. Az ágyúk messziről, egy széles domb mögűl tüzeltek. A gyalogosok közt akadt néhány veterán. Bakkancsuk elnehezedett a sáros, nedves fűben. Családjuk egy másik földrész éjszakájában aludt még.

A közeli templomban misére harangoztak. Beléptünk a hűvös boltívek alá. A piritott kenyérszeleteken megolvadt a vaj, túlcsordult a méz. Mi gyerekek nem beszélhettünk az asztalnál, az abroszt néztük, egymás mozdulatát s a fölnőttekét, és távolról a lovasság készülődésére füleltünk, valamiféle sose látott fölfordulás reménytelen áhitatában.

Este aztán fölcsavartuk a petróleumlámpát, lemostuk a halottakat, bepólyáltuk a csecsemőket, és ámulva megbámultuk a porköpenyes kisfiút, szemmel követve minden mozdulatát, amikor egyedűl az óriási télben föllépkedett a jeges lépcsőkön a betemetett tabernákulumig, s fölmutatta a napot, mely kicsi volt, izzó és vörös is, akár a golyók nyoma, vagy még inkább, mint egy kisírt szem, mely végre ismét hajlandó szembenézni azzal, aki megbántotta.

2

Éjszaka aztán tovább álmodtuk az ütközetet, és ez olyan volt, mint egy színpadi kép, amely azzal kezdődik, hogy végetér. A vendégek fölkelnek az asztaltól, a szoba kiürűl. Egy fiatal lány lesöpri a morzsát. Rendet rak. Sötét lesz.

Ettől kezdve minden támad és minden menekűl: a bevallhatatlan sorsok, a bevallhatatlan helyzetek, a bevallhatatlan állatfajták. És reggel úgy ébredünk a háborúra, mint magára a rendre, mintha a torkolattüzekkel az örök béke közeledne a világra.

3

Egyszerre mégis csomagolni kezdtünk, de aztán éppúgy abba is hagytuk. A bőröndök, a félig megrakott ládák azóta is kint állnak a folyosón. Amikor a katonaság megérkezett, bele-beletúrt a sebtében összehányt ágyneműk, evőkészletek közé, de alig valamit emelt ki belőle. Később jött csak egy civilforma ember, senki se tudta róla, kicsoda, az vitte el az aranyrámás tükröt a szépszobából. Szótlanul vitte, szinte komoran. Meg is csodáltuk nyugalmát, s mi gyerekek utána is még sokáig lelkendezve beszéltünk arról, ahogyan az addig mozdulatlan tükörben megmozdult, szinte lépkedett a szoba, aztán a folyosó, a veranda, majd az udvar, és sokáig, nagyon sokáig a kert, a fák, s végül a nagykapu, egyszóval mindaz, ami idáig sose mozdulhatott el a helyéről.

4

Hogy az arca szép volt az idegen katonának, aki egy este az asztalfőn ült, részben annak köszönhette, hogy zubbonya durva posztóból készült, nedves volt az esőtől, s hogy nyakánál kigombolta. Személyében az ismeretlen vált ismerőssé, a veszély megnyugtatóvá, a rablás adománnyá, az ítélet bocsánattá. És van-e szebb annál, mint amikor az Apokalipszis lovasa kenyeret szel a lámpafényben, cigarettára gyújt, s ágyba kívánkozik éjfél után.

A befejezés kezdete. Fölkelünk az asztal mellől. A szoba kiürűl. Sötét lesz. És a sötétben egy fiatal lány elátkozza az életét, maga magát, úgy ahogy van a világot.

Hát így teltek napjaink az örökös háború korában.


Meditáció

Lehetséges-e a páriák művészete? Az emberben megrekedt állati igénytelenség remélhet formát, szavakat? Ritmus, amely csak pulzál, mint a kutyák nyaranta, lehetséges-e? Szellem, amely szegényebb minden hasonlatnál, s kopár, akár a kő, nem a tudatunkban, hanem a földre szegezve? Nyelv, aminek nem volt ereje kibontani lombját-ágait?

Mert van itt valamiféle szomjuság, amit még senki meg nem itatott. Nyomoruság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál.

Övé lesz minden hatalom és dicsőség.


Bársonycsomó

Unokahúgom fölkiáltott az üvegajtóban, mielőtt golyó találta volna, s ez a kiáltás előre kioltotta a baleset zaját. A golyó úgy hatolt az üvegbe, mint egy szótlan penge, s az üveg is úgy repedt meg, mint egy hirtelenűl kihajtó faág.

Unokahúgom belehalt sebébe. De ez a tragédia egy sokkalta mélyebb nyomorúságot takart, amiről illetlen volna, és most már nem is kell, nem is érdemes beszélnem.

Az elhallgatás olykor több a hallgatásnál. Olyanféle függöny, amely jótékonyan leplez egy olyan ágyat, ahol rendhagyó módon össze nem illő lények találkoztak. Ugyanakkor a szépség se válogatós. Mint már mondottam, az üvegajtó úgy repedt meg, ahogy föltárúl egy faág, s azóta unokahúgom semmivel se alávalóbb egy közönséges katonánál. Az a másik viszont, aki túlélte őt, aki nem állt ott mellette az üvegajtó mögött az adott pillanatban, az a szerencsétlen most tovább félhet a kárhozattól, és tovább vágyakozhat a kárhozat mindennél simább bársonya után.


Fohász

Égő szoba,
tükör, kemence,
fölmutatott gyönyörü vasgolyó,
szeplős tökély,
világszép sántikáló lányok,
ragyogjatok, ragyogjatok!


Rossz fölvétel

Rossz fölvétel. Szabadban készűlt.
Rotációs papírra nyomták.
A férfi arca, mint egy bünözőé,
s ez igaz is, volt vétke épp elég.
De most, hogy a sürü és idegen
erdőben megállítják, igazában
csak egy marad: nadrágja ráncai.


Kárhozat

Holott a semmi van jelen,
a világ azért tovább lüktet,
az erek szállítják a vért,
a kéz csomót köt, kulcsra zár,
gyufát gyújt és megágyaz éjszakára.


Szép és még szebb

Kisujjadon az ezüstgyűrű,
és talpadon a bőrkeményedés,
az, hogy lázas vagy, az, hogy este
nagykabátban mosakodol,
mindez oly szép, és még szebb attól,
hogy feleúton megtorpantam.


A tett után

Wiener Pálnak

A szemle és a tett között
mintha nem is váltott volna ruhát.
Itt állt a szék, és ott az ágy.
A tükrön száradt vízcsikok,
s a fésüben megtapadt hajcsomó:
miért hogy a helyszín a legerősebb?


Merénylet

Megtörtént, holott nem követtem el,
és nem történt meg, holott elkövettem.


Fölriadva

Meszesgödör a ház az éjszakában,
préselt levél a kert, s a bútorok
egymásbaérő villanyakadályok.

De most, hogy fölriadtunk, hirtelen
kockagödörré alakúl a ház,
drótsövénnyé a bútorok,
s a lámpafényben a poklokig látunk.


In memoriam F. M. Dosztojevszkij

Hajoljon le. (Földig hajol.)
Álljon föl. (Fölemelkedik.)
Vegye le az ingét, gatyáját.
(Mindkettőt leveszi.)
Nézzen szembe.
(Elfordúl. Szembenéz.)
Öltözzön föl.
(Fölöltözik.)


Végkifejlet

Magam talán középre állok
Talán este van. Talán alkonyat.
Egy bizonyos: későre jár.


Kétsoros

Emeld fel, ahogy akkor fölemelted,
és üss vele, ahogy akkor ütöttél.


Alkohol

Előhivom a lehetetlent,
egy ház áll rajta s egy bokor,
egy néma, néma állat és
egy nadrágszár a szürkületben.


S. W.-hez

Megkaptad végűl a kegyelmet?
Vagy olyan egyedűl maradtál,
mint az a férfi, aki tegnap -
vagy az a fiú, aki ma -
egyszóval, mint azok a lények,
akik számára a világ
már semmi más, mint tárgyi bizonyíték?


Betűk, sorok

Megérdemelné a békés halált
minden írnok, aki az éjszakában
tollat fog és papír fölé hajol.


Napló

N. N. ismét gyönyörü volt.
K elfelejtett üdvözölni.
P. nem vett észre.

Kinn, a toalettben
egymás mellett álltunk egy öreg úrral.
Éreztem, hogy ő is ivott. De a tükörben,
ott másról volt szó,
ott mintha egy bárány
tört-zúzott volna,
ott valami nagy szelídség
azt mondta: megítéllek téged.


Sztavrogin elköszön

"Unatkozom. Kérem a köpenyem.
Mielőtt bármit elkövetnek,
gondoljanak a rózsakertre,
vagy még inkább egyetlen rózsatőre,
egyetlen egy rózsára, uraim."


Zsolozsma

Rovarok és gyerekek, most és mindíg,
kövek, füvek és állatok
figyelik, figyeljük ahogy
a nap alászáll. Mint Isten halálát
amint a vér kivonúl a világból
és végre alhatunk. Igen,
ahogy a semmi ágyat vet, figyeljük
és jónak tartjuk ahogyan
végülis megpihenhetünk.


Mégis

Látják a bejárati fényben
a szőlőlugast? A meszelt padot?
A levelek nyomasztó, viaszos zöld
távollétét? És mégis itt állt.


Titok

Csak a búcsu pillanatában
áll helyre az aranyegyensúly.
Sőt, mint a tűzvész, most olyan
túlzott és elnagyolt
az asztal bősége, s az orgona
bizalmas fürtje. Mi jött közbe?
Meg kell beszélnünk elalvás előtt.


Ékszer

Remekbe készűlt, ovális tükörben
nézi magát az antilop.
Nyakában drágakő.

Azt mondjuk rá, szép, mint egy faliszőnyeg.
Azt mondjuk neki, te csak nézd magad,
mi majd szülünk, születünk, meghalunk.

Ilyesféléket susogunk neki,
az őrületben élő antilopnak.


Gyónás után

Bevallottam: a naplementét Svájcban.
Nem lett volna szabad.
Gonosz féreg az önvád. Az erősek
hajnalban kelnek, fát aprítanak,
isznak egy korty pálinkát, s így tovább.
Mivel csak ők, az erős gyilkosok
ismerik a füvek, fák, madarak,
a nők és a csecsemők nyelvét.


Infinitívusz

Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni.


Költemény

Nem föld a föld.
Nem szám a szám.
Nem betű a betű.
Nem mondat a mondat.

Isten az Isten.
Virág a virág.
Daganat a daganat.
Tél a tél.
Gyűjtőtábor a körülhatárolt
bizonytalan formájú terület.


Trónfosztás

Táblára írva nyakadba akasztjuk
történeted.


Infernó

Ház. Kutya. Gépkocsi.
Pázsit és fogadások.
De csakugyan szebb attól a mennyország,
hogy a poklokra lecementelt,
gyermeküket, nemüket, fajukat
és mindenüket megtagadó lények
póklábakon egyensulyozva
nyáladzanak senkiért, semmiért?


Sztavrogin visszatér

"Nem gondoltak a rózsakertre,
és elkövették, amit nem szabad.

Ezentúl üldözöttek lesznek
és magányosak, mint egy lepkegyűjtő.
Üveg alá kerűlnek valahányan.

Üveg alatt, tűhegyre szúrva
ragyog, ragyog a lepketábor.
Önök ragyognak, uraim.

Félek. Kérem a köpenyem."


Hommage à Isaac Newton

Megtesszük, amit nem teszünk meg,
és nem tesszük meg, amit megteszünk.
Valahol rettenetes csönd van.
Effele gravitálunk.


Pedig

A bűnben, közelebbről, a pokolban
mi az a csönd, megnyugtató elem,
kiűlt karosszék, mitől az arany
ciráda valóság lehet?

Pedig ki kellene hogy jussak
a szabadba, a szabadságba.


Önarckép 1974

Illés Endrének

Ingem, akár egy tömeggyilkosé
fehér és jólvasalt,
de a fejem, akár egy kisfiúé
ezeréves és hallgatag.


Pascal

A leghitványabb féreg kimulása
ugyanaz, mint a napfölkelte.


Auschwitz

Schaár Erzsébetnek

Négy-öt esztendős lehetek,
s az én koromban a világ,
vagy - ha úgy tetszik - a valóság,
egyszóval mindaz, ami van,
két esztendő vagy nyolcvan év,
mázsás cipő, több tonnás kiskabát,
és főként, ami hátra van még,
pontosan öt-hat éves.


Terek

A pokol térélmény. A mennyország is.
Kétféle tér. A mennyország szabad,
a másikra lefele látunk,
mint egy alagsori szobába,
föntről lefele látunk, mintha
egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele
egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?)
alagsori szobának ajtaján át.
Ott az történik, ami épp nekem
kibírhatatlan. Talán nem egyéb,
kibontanak egy rongyosládát,
lemérik, hány kiló egy hattyú,
vagy ezerszeres ismétlésben
olyasmiről beszélnek azzal
az egyetlen lénnyel, kit szeretek,
miről se írni, se beszélni
nem lehet, nem szabad.


Jóhír

Most süllyedek oda, hol nincsen élet.
Aztán elalszom meggörbűlve,
akár egy disznó embriója, vagy
egy záptojás eleven, gyönyörű,
angyalnál megszenteltebb ürüléke.

Majd azt mondják: elkárhozott.
Majd azt mondják: mennyekbe szállt.
Csak én tudom: semmi se történt,
s minden megtörtént, mint Isten ölén,
mint Isten ölén vagy egy záptojásban.


Kórkép és hattyudal

Egy fehér kar a hófehér tükörről,
egy vézna szép kar kitartó erővel,
hideg spongyával a hideg üvegről
öröktől fogva próbál valakit,
valakit vagy valamit eltüntetni.


Álom

A nemtelen lény lehajol,
lehajol, s fölemelkedik.
Szépsége feleslegesebb
és fontosabb egy elnökválasztásnál.

Sárga haját megérinti a szél,
szövetséget kötök vele,
a gyönyörű fej elgondolkodik,
s úgy néz szembe, hogy nem látni szemét.


Kettő

Két fehér súly figyeli egymást,
két hófehér és vaksötét súly.
Vagyok, mert nem vagyok.


Depresszió

Anyám fényképét nézem a falon,
s még az ő egykor szeretett
pillantása is oly merev most,
merevebb egy kavicsnál. S ami rosszabb,
épp oly közönyös, mint az én
tekintetem, mely szembenéz vele.


Különbség

Egy százlábú s egy flamingó között,
villanyszék és nászágy között,
egy pórus krátere meg egy
tündöklő homlok ragyogása közt:
semmi különbség. Különbség csak egy van,
ha azt mondják: "én jó vagyok",
vagy - ami ritka - azt mondják: "te jó vagy",
de ez is olyan különbség csupán,
amire Isten azt mondja magában:
mindkettő ugyanaz.


Zűrzavar

Egy nemlétező résen át
nézi a szörny, de nem látja a mennyet.
A megsemmisült pillanat
kulcslukán át hiába leskelődik.
Ettől lesz egyre súlyosabb
és egyre könnyebb.
Az, hogy semmit sem lát,
sziven üti, holott a szörny
valójában nem létezik.
Csak én vagyok Én, te meg ő.
Istenem, irgalom!


Egy fénykép hátlapjára

Görbülten megyek, bizonytalanúl.
A másik kéz mindössze három éves.
Egy nyolcvan éves kéz s egy három éves.
Fogjuk egymást. Erősen fogjuk egymást.


Posztumusz passió

Végezetűl mindenkit csak zavartál.
Elnehezűlt bakkancsod ütemes,
szöges zaja, mindíg éjfél körűl,
hogy hazatértél, ez a bosszuság,
utóljára csak ez maradt belőled.

Pedig akkorra te már
csak rug-kapáltál,
akár egy kisérleti állat
menetel, menetel a levegőben.


Keringő

A zongorát befutja a borostyán,
s a gyerekkori ház falát
szétmállasztja a naplemente.

És mégis, mégis szakadatlanúl
szemközt a leáldozó nappal
mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.


Öröklét

A fésű meghalt a hajadban,
simogatásom is megállt.
Kiveszem a fésűt kezedből.
Mindennek vége. Karonfogva ülünk.


Verés

Most elviselhető.
Most másra gondolok.
Most semmi sincs.
Most én vagyok.
Most minden van.
Most tűrhetetlen.
Most pedig, most és egyedűl,
itt és most, végképp egyedűl
csak te meg én.


Hölderlin

Kurtág Györgynek

December hője, nyarak jégverése,
drótvégre csomózott madár,
mi nem voltam én? Boldogan halok.


Zöld

Elmerűl szemem, arcom, lelkem,
minden élőlény megmerűl
abban a feneketlen zöldben,
ami egy fa kívűl-belűl.


Kőedény

Ember, állat egyként pulzál szivemben.
Mint kőedényen a piros máz,
úgy ég rajtam a csorgó, foltos
és közös veriték.


Akvárium

Nővérem az akváriumban
behuzódik a moszatok közé.
Éjjel-nappal keressük, hol van,
nénéi, gyerekei, unokája
keressük a nyálkás és idegen
lomb-levél sírban-temetőben.

Ágyán kuporog. Törmelék.
Remeg. Fölébred. Fölriad.
Rágyújt. Beszél. Hozzánk szól. Senkihez.
Ahogy egy halmadár
uszonyait verdesi, tördeli:

remeg és lüktet. Halmadár szeme
nem a szemünket keresgéli, csak
lukakat fúr. Nem számít, hogy hova,
csak luk legyen, bárkiben, bármiben,
ellenünk, ellenem, maga ellen,
luk, bármi áron.


Kapcsolat

Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda
pokoli csönd.
Ülsz és ülök.
Vesztesz és veszitek.


Gótika

A csúszó-mászó, belefeledkezve
vállra omló hajadba, figyeli
romolhatatlan, veszendő tökélyed.

A senki néz.
A semmi néz.
Az ízeltlábú nézi a napot.
A tört, a gyűrt, a szaggatott
a kereket, lángolót, mozdulatlant.

Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad.
A mindenség modellje, áll a templom.


Visszafele

Juttának

Visszafele, visszafele:
a nyírfaerdő lángban áll,
s a kerti ünnep hó alatt.

Visszafele, visszafele:
közeledünk, távolodunk,
mint a cirádák közelítenek
és távolodnak.
                  Valahol
gyönyörű lányok siklóröpülésben
azt állítják, hogy jól van, ami van.

Visszafele, visszafele:
a legszebb minden teremtmény között
oldalra dőlve készül földet érni.


Kráter

Találkoztunk. Találkozunk.
Egy trafikban. Egy árverésen.
Keresgéltél valamit. Elmozdítasz
valamit. Menekülnék. Maradok.
Cigarettára gyújtok. Távozol.

Leszállsz és fölszállsz.
Fölszállok és leszállok.
Cigaretta. Lépkedel. Lépkedek.
Egyhelyben járunk; mint a gyilkos
a járásodban gázolok.

Madárcsicsergés ahogyan
szememre veted születésem.
Azt, hogy itt állunk. Majd egy útszakasz
holtágában a motyogásom
gurulni kezd, legördűl óriás
tagjaidról és ama diadalmas
és vakító valamiről,
ami már nem te vagy.

Úgy érint elutasításod,
ez a parázna, kőbeírott suhintás,
hogy tekintetem - két kavics -
azóta is csak gurul és gurul
egy hófehér kráterben. Két szemem,
két szem pattog: az üdvösségem.


Gérard de Nerval

Kocsis Zoltánnak

Folyópart, amely nem folyópart,
Emlék, mely sose volt napkelte.
Aztán valami vizesárok,
s egy tüzes gombostű a fejben.


Pupilla

A távcsőben lovasroham.
Porzók, bibék a nagyitó alatt,
De a szememben sárga arc
és zuhanás a fölpolcozott ágyon,
mivel embernek lenni annyi, mint
poklokra csavart pupillával nézni.


Zsinórpadlás

Az asztal, mitől megdermedtem,
most itt van, földet ért.
Üres a lapja. Annál rosszabb.
Hogy tegyem rá, és hogy vegyem le róla
azt, azt, azt, azt, jaj azt, mit elkövettem,
levettem róla, s ráhelyeztem?
Hogy rakjam rá, hogy levehessem?


Villanyolló

Ezentúl oda tartozom
hol prémek, bundák tapsikolnak
és áznak és iszonyu súlyokat
cipelnek, cipekednek.

Agóniámban - én, a kivülálló -
nem kivánok emberként halni,
jó lesz nekem a villanyolló,
s az egybevarrt paták között
a puszta súly a kihülő kupacban.


Summa

Tíz ujjam van. Hajam. Fejem.
Egyhelyben állok.
De csurom vér és forog a korong,
és nincs világ, és nincs megállás.


Kisértés

Zuhanás, miben szállni kell
sebesség és égtájak nélkül.


Hommage à Sheryl Sutton I.

A lehető legszükebb térben
végrehajtottad, amit nem szabad.
Csodálkoztál a szertartáson,
mely vágóhíd, bár nincs kiterjedése,
könyökig ér, bár nincsen ideje.

Csak később hallottad, amit
letakartál. Majd belépve a kertbe
elámultál a telehold varázsán.


Hommage à Sheryl Sutton II.

Először ahogy leleményed
átcsuszott az isteni cenzurán.

Aztán könyökig, mint a kesztyű,
aztán egészen, mint a zsák,
aztán egy delfin szép uszása
a tengeren.


Vonzásod definíciója

Egy végkép betört állat hátán
egy végkép betört állat lovagol.


Mi és ők

Hogy elkárhozunk, rendbe van,
de hogy a mezitlábas állatok,
még inkább rendjén. Mivel ők
szülik, szoptatják, nevelik
a magatehetetlen Istent,
s a keresztfáról leszedett Fiút
még Mária elől is rejtegetve
mindenüvé magukkal cipelik.


Átváltozások

Távolodol. De hiszen lány vagy,
hát közelítesz. Ahogyan a hold
fölkönyököl. Fénylünk ilyenkor,
mint egy katonatemető.


1970. október 14.

Sírtam. Utána nedves volt a hátam,
gyűrt a ruhám és tömpe a kezem.
Prémet kivántam tagjaimra,
hogy amit ölelsz, az legyen,
mit minden igaz ölelés keres:
egy vadállat odaadása.


1970. december 22.

Rühes ebek, vérzünk a párnán.
Gyönyörüek vagyunk.
Azután csak ügyetlenek
és halhatatlanok.


Fátyol

Nincs nap. Nincs hold.
És nincs gyerekkor.
És főként föld nincs, anyaföld.

Nincs koporsó és nincs haza.
Nincs bölcső és nincs megvetett ágy,
fejünk alá igazitott halál.

Tűhegyen forog, aki él,
s a mi békénk, az se egyéb,
mint egy lekonyult szárny, mely ráalél,
mint egy levetett, vagy le se vetett
menyasszonyfátyol ájul rá a szögre.

Fityeg.

Fityegünk

Temetőnk sincs.


Életfogytiglan

Az ágy közös.
A párna nem.


Szakitás

Több tonnás egy csecsemő szoritása.

Háboru volt. Lovaskocsik és tankok
zörögtek, majd megálltak.

Több tonnás volt a szoritásom.
Majd pár kilós.
Majd semmi sem.

Valaki mégis, nem tudom ki,
valaki mégis színarany.


Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.


Kar és nyak

Megszültél és megöltél.
Vaskarokkal ölellek és kapaszkodom,
de nincs erő, mely egybeforraszthatná
a karomat és nyakadat.

Édesanyám, egy olyan alakzatról
fognak leszedni téged-engem,
hogy botrány leszünk Én a kar,
és te a nyak.


Tékozlók

Nem a remény vitt. Az a csöpp meleg,
mely szürke, mint a gyurma, majd fehér,
és végül semmilyen.

A mosdófülkében a csap
éjjel-nappal nem enged elaludni.
Huzat van. Apád elfelejtett.

A fiúk hazatérnek.
A lányok soha.


Kopogtatás

Aludtunk. Álmomban fa voltam,
majd semmi, majd egy olyan kisgyerek,
ki kopogtat egy felnőtt ajtaján.

Közben te is fa voltál. Gyerekszoknya.
Nem ajtó. Kopogtatás. Kopogás.
Együtt kopogtunk. Azt már nem tudom,
hogy ugyanazon ajtón? Ami biztos:
ilyen lehet egy kerub verdesése.


Van ilyen

Cseléd akartam lenni. Van ilyen.
Teríteni és leszedni az asztalt.
Ahogy az áldozat föllépked
és a hóhér lejön a dobogóról.

Most az emelvény fokai között
betűz a nap, és ugyanaz a nap,
mintha senkit se vittek volna fel,
ki nem jött vissza. Csönd akartam lenni
és dobogó. Lépcső közé szorult világ.
Senki és semmi. Hétvégi remény.


B. I. kisasszony

Küldj fésüt és konzervet.
A régi fésü, szóval, eltörött.

Küldj cipőt. Meleg alsót.
Képzeld, úgy hivnak, Vasgolyó.
Még három év. A kert vacak.

Vigyázz, hogy ne kerülj ide.
Bár a karácsony szebb, mint otthon.
De két golyó, mondjuk, hogy összekoccan.
Az is mi? Nincsen folytatása.

Holnap vagyok itt utoljára.
Kezet csókoltam mindenkinek.
Más okból voltam én itt. Fedő bűnnel
sikerül eltakarnom azt az igazit,
azt, amit nem, nem, nem lehet
se elviselni, se kimondani.

Bűn az, minek nyomát is
sikerült eltüntetnünk.

Holnaptól ellenállás nélkül,
egyenletesen gurulok.


Vázlat

Üss le. A bajuszod tovább nő,
nekem viszont van egy-két oly emlékem,
hogy pontosan tudom a különbséget
a természetes testmeleg
és a szerelem melege között.

Pedig én csak öt éves voltam,
s a lány tizenhat.

A legcsodásabb az, hogy két meleg
tudhat egymásról; mai szóval,
milliárd közlés lehetséges
két test között,
anélkül, hogy találkoznának.

Micsicsák rabruhát viselt,
én habos gallért és bársony ruhácskát.
Ő elpusztult, én pusztulok.


Szabadulás 1.

Először, mi a szekrényben volt.
Másodszor, mi az ágy fölött, a polcon.
Benézett még az ágy alá is,
majd falhoz állt az összegöngyölt
utipoggyászt maga elé helyezve.

Volt elég idő számbavenni,
mi kimaradt.
Néhány pofon.
Kihűlt ebéd.
Mosókonyha.
Vaskarikára kötözött kéz.

Egy édes, édes ölelésre gondolt,
és össze-vissza kaszabolta
az utipoggyász.



Anyám

Az életed kihült üveg,
csiszolt és készre alkotott,
hogy rajta át
a szép halált
szabad szemeddel láthatod,
amint a lelked ablakát
elállja minden földi fény elől,
mely megbonthatná
bensőd alkonyát.

Magadba vagy, s csupán a fák,
az áldott, ázott, őszi fák,
csupán a fák a híveid.
A híveid, s te szólsz nekik,
beszélsz nekik, s a lelkeik,
a földben álló lelkeik
megremegnek: - rossz ez itt!

A fák s a tó, az esti tó, -
A csenden át halálhajó
dudája sír a víz alól,
a holt öböl felé, hol állsz.
S a gázos, lepke-könnyű lég:
az ég, - e jelre meghasad.
Fejed fölé bohó csapat
fehér galamb ereszkedik.

Te máshol élsz!
Csodára kész tenálad minden pillanat!


Kikötőben

Most minden festék, látszat, porladó,
szívemre porzó csendes hó, halál,
csak egy való van, síró, görbe szám
és ködbe néző két ködös szemem.

Hajóra szálltál: voltál, nem leszel,
az ellenséges tengeren lebeg
ma már az arcod, most meleg
szavad merült a víz alá le épp.

Szemeddel eltűnt minden drága kék,
kecses fejeddel minden szép vonal,
s most nincs a test, mely felhőn túl loval
a napba szállni szédült szárnyakon.

Most minden festék, látszat, porladó,
szívemre porzó tiszta hó, halál,
csak egy való van, síró, görbe szám
és ködbe néző két ködös szemem.


Csönd

Zárt az ablak.
Csöndre int a titkok titka:
két szemed,
míg az ingaóra bongva,
ó rugóra jár, ketyeg
hallgató szívünk felett.


Üzenet az üvegvárból

Körülöttem hűvös, kék üvegfalat
kemény lapokból vont a végzetem,
magamba zárni minden élesen
kiszállni-készült, izzó nyílhegyet,
mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,
való világba ütni ércfejét.

Anyagtalan lehetsz csupán enyém,
a zárt üvegfal gátlón visszatart
- mint víztartó az úszkáló halat, -
hogy hozzád érjek és te testtel érj, -
maradsz te nekem puszta forma, fény,
a képzeletnek engedő anyag.

E lágy elemből gyúrom győztesen
veled-csatázó, karcsú szobrodat,
ki átkarol, ha itt az alkonyat,
velem dalol, ha vérem énekel
az álom oldó, híg esőiben,
s velem virrad meg minden hajnalon,

hogy nappalomnak számos gondja közt
kinyíló számos, rejtett résen át
belémeressze súlyos áramát,
s a pattanásig töltve véremet
ölelni űzzön, míg a dúlt ideg
szederjes szájjal egyre ordítoz.

De bűvös váram tűzálló üveg!
falát hiába vívja vérsugár,
olvasztja száz szikrás idegfonál,
nem olvad, pattan szét, - de szívtelen,
szűkös terébe azt, mit szív terem:
bezárja sűrű, fojtó lázaim.

Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!
hogy játszanám ki rendelt végzetem!
hogy lennék egyszer én is meztelen!
csak érezhetném pőre bőrömön
mint borzad át (a) végső, nyilt öröm,
- de mégis, így is mondom: jól van ez.

- Mert néha látlak, késő délután,
amint a tóra mész, te szép modell,
s ilyenkor álom-másod nesztelen
utadba áll: mint kíntól kergetett,
egymáshoz űzött, megtévedt kezek
imádkoztok veszendő lelkemért.


Két szonett

I

Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
körülkerít a farkasok hada,
hogy fölkoncolja hitvány testetek.

Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
a végítélet nektek: harsona
örök pokolra ébresztő szava,
- az ördög fújja, lelketek felett!

Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
és eltaszítva tudni: el nem éri
a bűvös szférát az, ki kárhozott.

És bár lehettél volna, mint az angyal,
időtlen malmot nyomni lesz sorod,
mert földre buktál zúzott, sáros arccal.

II

De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek
a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg
a csábító, - te megcsalt, árva testvér!

Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,
a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,
és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,
ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén:

Ne sírjatok, kiket kivert az élet,
ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,
de tartsatok ki, átölelve tartva

a koldusabbat, azt, ki összetépte
az életét, - mert ez segít a partra,
és ez tanít a drága szóra: béke.


Vers a halotthoz

A perc a percnek tükre csak
és tartalmuk csakis te vagy,
magadra hagyva meztelen, -
lehullt a nyugtalan lepel:
a megmásító mozdulat.

Itt vállalnod kell önmagad,
itt nem lóbálhat rongyokat
örök valód fölött a szél.
Maradsz örökre kőkemény
s lezárt, akár a kárhozat.


Megdicsőülésünk

Mi elmult: könnyünk lágyan kente széjjel.
Örök kutakba mélyült multunk vissza,
s jövőnkben is csak tünt időknek titka
fog fölbuggyanni, hogy ha még megéljük.

A testünkön sok méltatlan csapásnak
nyomán kinyíló tűzpiros virágok
örök csodáknak ködlik illatát ott,
hová a durva kéznek ökle pattant.

Ha zendülünk és hátat fordítunk is
az angyaloknak, bús imádkozás csak
e lázadás, - hisz hátunk íve fáradt
lejtésű, mint a múló hullám habja.

Mi daccal rejtjük el makacs fejünk, míg
a lábunkon lefut szivárgó szirma
a tűzvirágnak. Egyre fogy, beissza
a vért a por! Vacogni kezd a térdünk;

védő kezünk is lassankint lecsusszan
s egy messzi menny sebünkön átviláglik, -
most nézzetek ránk s lássátok, ki áll itt:
mert láttatok már minket s ezt a percet!


Bordal

A nyár elé, a kert fölé
kikötve áll a rózsa,
és ráhanyatlik szótalan
a rabtartó karóra.

A fűzfaág is, levele
még egy se hullt a porba,
s tenger szemét örökre már
szeszélyesen lehunyta.

Tünődve én is hallgatok,
sötéten egymagamba,
mind eltökéltebb bánatot
löttyintve poharamba!

Kimondhatatlan egyedül,
apátlan és anyátlan,
megannyi tompa áldozat
hervadozunk a nyárban.


Őszi cirkusz

Muzsikaszó az esti réten,
falu alól, a fák alatt
szapora dobszó s édes, árva
trombitahang, trombitahang!

A cirkuszos nép muzsikál,
pereg a dobszó és ütemre
forog-forog és körbe jár
a lomha bölcs, a barna medve.

Elől a roppant medve és
a táncoló bohóc utána,
bohóc után a kisfia,
aztán a hold, a hold parázsa.

Arcába tűz a telehold,
s  a kisfiú az égre bámul.
Elől a roppant medve és
a bohóc kisfia leghátul.

Röpülnek a kicsi lovak,
a szénfeketék, hófehérek!
Táncolnak a puha füvön,
szelíd, szép füvein a rétnek.

Röpülnek a kicsi lovak!
De két eperfa közt a légben,
még náluknál is szebb talán,
libegő tündér a kötélen,

megemeli az esti szél,
az a kis táncoslány a legszebb!
Már ott jár a fák sudarán,
és feljebb, és mindegyre feljebb,

a fák csucsára ér, s nevet,
a fák csucsára lép, és onnan
többé már vissza se talál,
csak eltünik a teleholdban.


Kétféle

Kétféle nap kétféleképpen ragyog,
elárvulok, sötétedem a fényben,
köztem s egy távol nádas rajza közt
mutál vékonyka földi jelenlétem.


A fényességes angyal is

Emlékezés egy világháborús karácsonyra

Az égbolt elsötétedett.
S akár a végitélet
zord fellege tört volna ránk,
a föld is oly sötét lett.

Gyermekszívünk is oly nehéz!
A házak és a kertek,
az egész törékeny világ,
éreztük, velünk reszket.

Aztán a roppant csöndön át
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,

akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.


Szeptember

Úgy ülünk itt a koraőszi este
levegő-vitrinébe zárva,
mint egy szikla, mint egy papírlap,
oly súlytalanúl és oly súlyosan,
ahogyan csak szék támlája vagy
dákó fölött kézelő fehérlik.


Zárójelben

Apa, meghaltál.
Anya, halott vagy.
Tanítsatok meghalni engem is,
ahogy beszélni, járni megtanultam
valamikor. (Azt hiszem, tőletek.)


Summa .

Ki üdvözűlten porladok a földben,
Isten előtt kevésnek bizonyultam.


Mi és a virágok

Mert hűségesek mindhalálig,
isteniek egyedül a virágok,
egyszóval a növényi lét,
velünk szemben, kik jövünk és megyünk.

Világunk száraz keresztjére
gyönyörű dísznek elhelyezve,
tépett füzérként fölszegezve,
mi elkallódunk, ők hazatalálnak.


Újra József Attila

Te: bakája a mindenségnek.
Én: kadettja valami másnak.
Odaadnám tiszti kesztyűmet
cserébe a bakaruhának.


Szabadulás 2.

Nadrágos kutyák, azok voltunk,
a pipere, a maszk alatt
verítékező állatok,
szoknyás medvék, rabmadarak.

Azok voltunk. De most, egy percre,
a halott kéz s az öntudatlan
ziháló törzs úgy tündököl,
és úgy kopár, ahogy egy angyal.


Ismerem

Ismerem Jézus éjszakáit,
és a bal lator istentelen magányát.
A jótett szelíd mezejét, s a merénylő
elhagyatott, üszkös kezét a tett után.

És ismerem a bárány vesztét,
úgy is, mint aki veszkődve topog
halálos esése előtt,
és úgy is, mint aki hitével
a meleg belsőt keresi.


Műtárgy

Olykor veszünk egy régi cserepet
és elhelyezzük a falon.
Pedig csak egyedül vagyunk,
vagy egyszerűen a szemünk,
mint két üres luk, kihűlt és kiégett.


Augusztus

Miközben mint a porcelán
dereng a szüzek arca,
mi keringőzünk, levegőzünk
a fátyolos időben.


Király és királynő

Birodalmunkban sok-sok ember él,
de mi, akár a szarvasok,
keressük egymást éjszakánként.


Mind a ketten

Pereg alá a mennyezet,
a körülducolt falak és
a teljes palota.

Mindig is idevágytunk,
ebbe a homokágyba.


Zsoltár

Aki több napos éhezés után
kenyérre gondol:
valódi kenyérre gondol.

Aki egy kínzókamra mélyén
gyengédségre áhítozik:
valódi gyengédségre vágyik.

S aki egy vánkosra borulva
nem érzi magát egyedül:
valóban nincsen egyedül.


Parancsoló mód

Enni kell.
Inni, enni és hányni kell.
Ülni és állni kell.
Beszélni és hallgatni kell.

Beszélni, sétálni, vizelni,
hallgatni, hányni,
állni, ülni kell.


Hommage à Paul Verlaine

"Egyetlen óriás ütés
a hold. Halálos csönd a magja",
s a csöndességben valaki
a hamunémát nagyon lassan
fölmutatja. Igenis, fölmutatja.

A zongoránál Mozart, hátradőlve.
Csend, csend, csend, csend,
s a zongora alatt
egy fűszálon lefut egy könnycsepp,
nem harmatcsepp, egy könnycsepp.


Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.


Pont és haza

Az ördög limonádét hörpöl.
Akik bort, csupán szerencsétlenek.
A nyomorultak arca elmosódik,
az ördögé mind fényesebb, mind rajzosabb.

Övé a pont és minden egyenes,
mindaz, ami áttekinthető.
Az igazak homályban kóborolnak,
de épp ezért egyedül ők,
az elveszettek találnak haza.


A lator sóhaja

Együtt leszünk, együtt ma még,
ahogy együtt lógunk a kínban,
együtt a megígért hazában,
halálunkban, a paradicsomban.


Pilátus

Kemény vagy, hivatalból.
Elitélsz, hivatalból.
Rámnézel, hivatalból.

Rádnézek mindörökre -
rádnézek mindhiába.

Itt állok mindörökre -
itt állok mindhiába.

Fölmentelek mindörökre.


Kegyelem

Bogarak szántják a sötétet
és csillagok az éjszakát.
Van időnk hosszan üldögélni
az asztalon pihenő lámpafényben.
Megadatott a kegyelem:
miközben minden áll és hallgat,
egyedül az öröklét működik.


Gizgaz

Fű van. Nappal meg éjszaka.
Tegnap valaki azt mondta: "gyere,
gyere ide", s én odamentem,
haladva a gizgazos talajon.

Éjszaka félek. De a reggel
még akkor is melenget és lebegtet,
ha szótlanul és mozdulatlanul fekszem.

Ruhám puha és ismerős.
De ruha nélkül
fázom és parányi vagyok.

Ha vezetnek, biztosan járok.
Egyedül bizonytalanul.
Mégis ilyenkor szinte röpülök,
ha félek is, hogy elveszek a fűben.


Sellők

A szép lányok tenger alá merűlnek.
Víz alá bukom, mint a rák.
Belefúlok a sárba és iszapba.
Ez is jobb aranyostoruknál.


A széken és az ágyon

Nincs többé szó, nincsenek lények,
aggasztanak a szavak és a lények.
Lények nélkül és szavak nélkül
tisztább a félelem.

Ez meg olyan, mint egy szoba,
köd van benne, meg tán egy ágy.
Az ágyon én fekszem talán.
Széken ülök. Üres az ágy.


Valaki

Egy tökéletes körön, vagy még inkább
egy tökéletlen oválison át
nézi Isten a szörnyet. Millió
arc, kéz, köröm egyvelegét.
A háttérben hosszú és néma ágy;
közönséges párna és paplan.
A szörny patája átüti a padlót,
mire valaki elsírja magát.


Levél

Szállást adtál, egy éjszakára
megosztva párnád. Evangélium.

Gyönyörű vagy. Semmit se értek.
Csak jóság van, és nincsenek nemek.

Újra és újra sírok. Nem miattad.
Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.

Szállást adtál egy éjszakára;
megszálltál mindörökre.


Mégse

Hogy a faágak a télidőben
sokáig őrzik még a hóesést,
hogy végül, mint egy passióban
minden együtt van, ház meg erdő.
"A lemenő nap szálkamezejében"
hogy egyremegy, ki sétál, egy baka
vagy egy világszép félkegyelmű lány,
mindezt tudtam, és mégse volt elég.


Tűz és víz

Sírásunk mindent egybemos,
tűzvésszé mázol minden lángot,
mint a hétágú gyertyatartón
a hét szál gyertya, életünk
ettől a víztől fuldokol,
ebben a vízben éget - lángol.


Kenyér

A fedő bünről, ahogyan a bünt
bün mögé rejtik. Erről kell beszélnem.
Ismertem egy fiut. Szürke volt,
mint a tészta. Teste, mozgása mégis
száraz, ideges. Ma se tudom, hogyan.
Csupán titkának természetét sejtem.
Ma már gyanitom, ez az egyetlen rossz.
Lehetek gyilkos, homoszexuális,
de mindhalálig táplálni a pépet,
a kezdetben oly semminek tünő
kenyérbelet, amit idővel
rátapasztok arra, ami a legtöbb,
attól fogva mindennek vége van.
Bár ha éppen őt, azt a fiut nézem,
tán forditva és jogosan
azt mondhatnám: volt benne valami szikár
és iszonyu. De a testét
átitatta a szürkeség, mitől
piszkos lett, mint a kihült kenyértészta,
mely végitéletében se más.
És mégis minden kenyér ízét elfeledve,
először eszem végre kenyeret.



A naphajú királyleány

A hóba-fagyba dermedt ország
négy éve nem látott napot,
a koromsetét éjszakában
fáznak az árva csillagok.
Didergő tájak csontkeményen
derengenek a holdsütésben,
s az éjszakai ég alatt
sötéten világít a fagy.

Ember csak néha-néha mozdul,
gyereknép csúszkál a havon,
kóbor kutyák árnyéka surran,
kering, megáll, továbboson.
Meggyújtják odabenn a gyertyát,
remeg a gyenge világosság,
nagyokat pislogat a láng,
sehogy se látja a szobát.

Öreg király a palotában,
ezernyi ránc a homloka,
mécse mellett ül egymagában,
hideg verem a trónszoba.
Csak rá se érez illatára,
belefagy kanala a tálba,
befagy a zsíros-fűszeres
aranyszegélyű tyúkleves.

Pedig valaha dőlt a napfény,
rég volt, igaz se volt talán,
hogy itthon élt a palotában
a szépséges királyleány.
A várfalat szapora repkény,
melegen lepte be a napfény,
király leánya amikor
végigsétált az udvaron.

Gyönyörű volt a király lánya.
Hosszú a haja, lobogó,
amerre ment, úszott utána
örökös aranyfolyosó.
Akadt is kérője temérdek,
elébe mind oda se fértek,
távol hazából érkezett,
poros cipőjű hercegek.

Aztán egy forró délutánon
az árnyas kerti fák alatt
pihentek épp a fáradt kérők,
mikor heves zajt hallanak.
Beront, a kertkaput kitárván,
bezúg egy óriási sárkány,
s kérői közt a zöld gyepen
a királylány előtt terem.

Vasveretű markába kapja,
és máris száguld el vele.
Sokáig zúg villámló szárnya,
mint távozó vihar szele.
Éjfél borult akkor a földre,
veszve a királylány örökre,
elszállt vele, eltűnt a nap,
hó fedi az országutat.

S tán még ma is éjszaka volna,
örökös tél, hó és sötét,
ha erre nem veti a sorsa
Áront, a vándorló legényt.
Ez, mikor hallja a királynak
búbánatát, okát bajának:
percig se búsoljon tovább,
visszaszerzi ő a leányt!

Azzal megy is a tengerpartra,
nézi Áron a nagy vizet,
holmi kis palló, azt kutatja,
hajlik-e át a mély felett.
S íme, nem messze a homokban
egy alvó óriásra bukkan;
mint mozdulatlan kőhalom
hever a puha homokon.

"E fiú éppen arra termett,
hogy átvigyen a tengeren"
- s már rázza is, nógatja Áron,
hogy kelne, hogy támadna fel.
Akár a városháza tornya,
oly árnyékot dob a habokra,
midőn haraggal homlokán
az álmos órjás talpra áll.

És odaüt!... Azaz csak ütne,
ahol a legény állt elébb;
akkorra már elkapja Áron,
a földre is teremti rég.
Majd szolgálatába fogadja,
vinné által a túlsó partra,
a mérhetetlen vízen át,
mint paripája a huszárt.

Fölzúg a víz, fölcsap a tenger,
az órjás térdeit veri,
mély álmából hogy fölzavarják
a roppant szolga léptei.
Ámulva a sok furcsaságon,
így ér a túlsó partra Áron;
álmodja csak, nincs is talán,
olyan különös az a táj.

Feneketlen gödörre lelnek;
fon az órjás egy kosarat,
sodor hozzá embernyi nádból,
kötöz rá erős fonalat.
Beleül nyakig a kosárba,
indul Áron az alvilágba,
s hogy épp kifogyna a fonál,
földet ér, íme, a kosár.

Ballaghat most már egymagában,
mérföldes itt a némaság,
magányosan suhog a lépte
a szótalan mezőkön át.
Majd meg egy aranyerdőn által,
rézszínű lombok árnyékában
vezet az útja, amikor
feltűnik egy aranytorony.

Aranytornya az aranyvárnak,
hol a királylány fogva van.
Mindenik szeglete a várnak,
minden téglája színarany.
Arany a pincéje-padlása,
ablakain az ablakráma,
arany a rács az ablakon,
hol a királyleány fogoly.

Belül is csupa aranytermek,
aranyfolyosók és szobák
Siet Áron a folyosókon,
a lángarany szobákon át.
Arany csigalépcsőn kopogva
szalad fölfele a toronyba:
négy éve idezárva már
rabként a szép királyleány.

Rányit Áron a bús fogolyra,
ágyán ül az és sírdogál.
Megáll a legény szeme rajta,
percre a szava is eláll.
Aztán előadja sietve,
miért is jött, vetődött erre,
s már szöktetné is a leányt,
mikor zajt hall a kerten át.

Féltékenyen a szárnyas sárkány
sétájáról most ér haza.
Vágtat a torony tetejébe,
remeg bele a palota.
De föl se érkezhet lihegve,
föl se az első emeletre:
állván a lépcső tetején,
derékon kapja a legény.

Megdönti, mint hatalmas sziklát,
mintha fatörzset döntene:
inog a roppant sárkány törzse,
a torony is inog vele.
Reszketnek a picinyke hangok,
torony hegyében a harangok,
midőn a sárkány súlyosan
a lenti mélységbe zuhan.

Szabad az út! Szabad hazáig!
A dermedt alvilágon át
sietve menti, hozza Áron
karján a szép királyleányt.
S már szállnának is a kosárba,
de szűkös nagyon a kosárka,
annyi annak a belseje,
elébb a lány fér csak bele.

Vigyázva húzza föl az órjás
a kis kosárban, és midőn
megpillantja a szép királylányt,
Áront dehogy segíti föl.
Akár a nap, haja a lánynak,
gondolja, megtartja magának,
pusztuljon oda a legény
Gödör-ország legfenekén!

S bizony hiába topog Áron,
szabadulást hiába vár;
tüzes egével rásötétül
lassan az alvilági táj.
Haragos felhők magasából
meredeken csap le a zápor,
mérkőzik a nehéz vihar
zúgó erdő lombjaival.

Lombok között fedetlen fészek,
hányódva rínak, inganak,
áznak benne a kis fiókák,
a pelyhedző griffmadarak.
Áron, hogy szél, eső ne érje,
köpenyét borítja fölébe,
fészek fölébe köpenyét,
ne ázzanak a csemeték.

De nem is marad el a hála,
hogy megjön a nagy griffmadár,
készséggel tüstént fölajánlja,
segít ő a fiú baján.
Csak üljön hátára nyugodtan,
hazaviszi ő akárhonnan,
s már indul is, röpül vele
a Sárkány-gödrön fölfele.

Villámként szeli át a tengert,
a mélység fölött biztosan
röpül a kékszínű magasban
a szárnyas griff a fiúval.
S már látni is a túlsó partot,
karéjban a hazai halmok,
föltűnik az otthoni táj;
földre lép akkor a madár.

Mindenfelé jószagú nyár van:
itthon a szép királyleány,
meghozta a napot magával,
megérkezett vele a nyár.
Könnyeit mégis egyre ontja,
ma is fogoly, az órjás foglya,
ma is csak szótlan rabmadár
a naphajú királyleány.

De mikor híre fut, hogy Áron
a város fele közeleg,
szökik az óriás, szepegve
pucol, akár egy kisgyerek.
Szalad mezítláb, szívszakadva,
tolvaj, zsivány, midőn a gazda
hazatalál, fut így a házból.
Fut az órjás a palotából.

Király leánya akkor sírva
a legény vállára omol;
szól a madár, azt mondja, nyár van,
nyár a fákon, a pázsiton,
hogy süt a nap, süt földön-égen,
minden és mindenki szivében,
s nem is válnak el soha már
Áron s a szép királyleány.


A madár és a leány

Jártatok már a világ partján?
Miként a tengernek van partja,
úgy van a világnak határa:
tenger égbolt zúdul a partra.
Innét indulnak a szelek,
innét a kelő reggelek,
és ide tér meg éjszakára
a fűzfa árnya, nyírfa árnya.

Olyan az ég itt, mint a tenger.
Hol tiszta kék és mozdulatlan,
mint óriás kerek tükörben
fénylik benne a kora hajnal;
hol meg szelektől viharos,
villámló felhőkkel habos
haragja a földekre árad,
porba döntve a földi tájat.

Élt itt valaha egy leány,
elhagyatva a világ partján;
akár a kelő nap, oly árva,
akár a hunyó nap, oly halvány.
Világ határán egymaga
élt itt egy leány valaha,
szomorú, szép és halavány
magányos csillag, egy leány.

Maga volt, hogy a nap felfénylett,
és éjszaka, hogy szállt a hold,
szobácskájában egyedül,
álmában is csak maga volt.
Hideg esőben át a réten
árván futott, árván a szélben,
s mert nem volt senki élő társa,
örökös csönd volt házatája.

Asztalkáján a gyertyaláng,
az ablakán az éj maga,
vele búsult a tányérkája,
kése, kanala, pohara;
s hogy vele együtt árva volt
a kenyér, mibe harapott:
mintha csak könnyeket törölne,
mikor a morzsákat törölte...

Járt erre aztán egy madár,
idejött a világ partjára,
és megpillantotta a lányt,
meglátta és szépnek találta.
Háza előtt, az alkonyatban,
kint ült a leány mozdulatlan,
szótlan a világ peremén,
magányos háza küszöbén.

Levél se rezdült, ág se rebbent,
a tükörsíma alkonyat,
mint elhagyatott aranytócsa
terűlt a síma ég alatt;
minden kis porszem és füszál,
darabka rög, parány bogár,
az egész világ hallgatott.
Nézte a lemenő napot.

"Zöld levelekből, lágy mohából,
puha füvekből fészket raktam,
kibéleltem könnyű szelekkel,
körülvettem kéklő magassal!
Gyönyörű árvám, föl a magasba!"
- hívta a lánykát, hogy vele lakna,
hívta az árvát a madár.
Szép volt, nagyon szép a leány.

Szép volt a lány és szomorú,
s a nyári égbolt, ha lehet,
a levelek az ágakon,
rög és bogár még csöndesebb,
még csendesebb, hogy válaszolt,
válasza olyan árva volt,
oly árva volt szava a lánynak:
"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

S azontúl minden alkonyattal
megjött és hívta a madár:
"Gyere velem, föl a magasba,
siess, siess, telik a nyár!
Elmúlnak napok és egek,
megjönnek a vizes szelek;
elfogy aranya a világnak!"

"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Siess, siess, közeledik már
eső és szél, fagy és hideg,
magad leszel, ha itt a tél,
s ha szólanál is, nincs kinek!
Akkorra én már messze szállok,
fehér hó lepi a világot,
befagynak mind a tengerek,
világ végén a reggelek.

Akkorra én már messze járok,
sötét szobád bezárhatod.
Meggyújtod majd kicsinyke lámpád,
meggyújtod, aztán elfujod.
Téli széllel, havas setéttel
üzennél már, küldenél értem.
Elsápaszt majd, tudom, a bánat."

"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Ma messze jártam, messze szálltam,
porfelhőben sor szekeret,
láttam vidám falusi népet
ünnepi vásárra menet;
tükrös huszárt, festett pojácát,
ezerszínű szalagból sárkányt,
bőgő dudát, hatalmas táncot,
akácfa lombjaiból sátort;

ha elmondhatnám, se hihetnéd,
sikongató lányokat párban,
tenger zsivajban lacikonyhát -
el se hinnéd, mi mindent láttam!
Mi mindent láttam! Közeledben
sorra mégis mindet felejtem,
mind a zajos, zöldlombos sátrat."

"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Fényes, magas toronyra leltem,
egekig emelt a torony!
Tengernyi földeket beláttam,
túlláttam a világokon;
csúcsáról el se képzeled,
erdőket láttam, réteket.
Hihettél volna óriásnak!..."

"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Ma láttam árnyékom a porban,
maroknyi volt és reszketett,
csak annyi volt a hideg porban,
csak annyi, szinte elveszett!
Csak annyi volt, kicsiny faág,
ha karcolja az út porát:
csak annyi volt félénk nyomom.
Nem mozdult léptemre a por.

Csak a szívem vert hevesen,
csak a szívem szomoruan,
az vert, csupán az lüktetett,
csak a szívem vert súlyosan.
Tengernyi porban vézna folt,
árnyékom olyan néma volt -
oly árva, mint a kis füszálnak..."

"... Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Csupasz a föld, hideg az égbolt,
a föld halott, az ég halott.
Nagy csendesség szállt a világra,
hosszú éjek és rövid nappalok
Fáradtak a falevelek,
hullanak a falevelek,
sötéten vándorol a szél,
közel van, itt van már a tél!

A madarak is messze szálltak,
üres az erdő, fekete,
zörög az erdő, el kell mennem,
elmegyek én is messzire!
Didergő szélvészek, fagyok
elűznek engem is örökre,
elűznek tőled mindörökre:
mennem kell, nem maradhatok!
Mennem kell, nem maradhatok!"

Betette háza ajtaját,
maga maradt a lány a házban,
maga maradt, s hogy elaludt,
árván aludt az éjszakában.
Hallott távoli hangokat
álmában, akkor felriadt,
felébredt és ajtót nyitott.
Künn hó és csönd és csillagok.

"Puha füvekből fészket raktam,
lebontottam puha kis fészkem,
lerontottam puha kis házam,
puha házamat elcseréltem!
Immáron minden csillagával
egész égbolt én fészkem, házam!"
- szólott szava az ég alól.
De a madár nem volt sehol.

Hangját szép nyári alkonyatban
halljuk mi is a kert alatt;
hívja a lányt, hívja az árvát,
hívja a csöpp madárkahang.
És hallja fű, hallgatja fa,
s mintha gyönyörűt hallana:
hogy "élt egyszer egy szép leány,
világ végén egy árva lány".


Aranymadár

Alszik a ház, az udvaron
elnyújtózva a kocsinyom,
kocsinyomban a gizgazok,
szelíd halomban a homok.
Szál jegenyék ezüstöskéken
derengenek a holdsütésben.

Csupán Mihály, feje a karján,
nem alhatik nyomoru vackán,
szólogatja egyre susogva,
mintha tulajdon szíve volna,
tulajdon szíve, szívverése,
egy öreg diófa beszéde:

"Ébredj, Mihály, a juhok mellől,
emelkedj hitvány fekhelyedről,
hol annyi esztendőn gyaláztak,
hagyd el, Mihály, a gazdaházat.
Éjszakádon tengernyi csillag,
a nyári égbolt világít majd,
fogadnak tiszta reggelek,
vezetnek békés ösvenyek,
oltani heves szomjadat
megitat bővizű patak,
s ha elfáradsz, ledőlve csendes,
puha füvek közt szendereghetsz."

Így susog az öreg diófa,
s mintha tulajdon szíve szólna,
enged Mihály az unszolásnak,
a csöndes, konok lombzugásnak
Ragyog a hold. Nem is néz hátra,
pillantást sem vetve a házra,
oda se les, ahol a gazda
gyanútlan, mély álmát alussza;
úgy megy szegény, szaporán lépdel,
suhan Mihály a csillagfényben,
végig az alvó kis falucskán,
egymagában a füves utcán.

Aztán hirtelen a sötét,
feje fölött megnő az ég.
Amerre lép, mélységes csend lesz,
hasonlatos a végtelenhez,
hogy lélegzete is eláll. -
Nagyot sóhajt akkor Mihály.
Mert ki annak megmondhatója,
milyen sors vár a bujdosóra?
Megindulva a nagyvilágba,
mifele is lépked az árva?
Előtte, mint hatalmas tenger,
széles mező az ismeretlen,
s mint kisfiú a nagy víz mellett,
meghallja, hogy a szíve reszket.
Meg is torpan, azután bátran
halad tovább az éjszakában.
Sötét erdőbe ér, ahol
százesztendős éjfél honol.
Óriás, öles törzsü fák
tartják az örökös homályt.
Se holdja, se egy csillaga:
időtlen itt az éjszaka.
Lélegzetét is visszatartja,
úgy vág neki, a bő avarba
úgy gázol a legény, vigyázva
minden kis neszre, mozdulásra.
S íme, az erdő sűrüjén át
egyszer csak fényes ragyogást lát.
Nem káprázat és nem is álom,
aranymadár röpdös a fákon.

Akkorka, vagy alig nagyobb csak,
akár egy közönséges csillag,
de mint a napnak, színarany
sugárból való tolla van.
S már célba is veszi Mihály,
mikor megszólal a madár:

"Árva legény, az életem
miért vennéd? Hagyd meg nekem.
Cserébe, szívesen fogadd,
neked adom a tollamat.
Ha bármi bajod támad,
csak forgass rajta hármat!"

Azzal Mihály előtt lebegve
utat mutat a rengetegbe.
Rengetegből a fényes napra,
kivezeti a kék szabadba,
hol a fiú tünődve áll most,
meglátva egy különös várost.

S még mikor a városba ér,
csodálkozik csak a legény!
Szélesen ásít kapuja;
sehol egy őr, nehány liba
tépi a füvet egyedül,
gágog a városfal körül.
Az utcák árvák, üresek,
kopog a poros kövezet,
s amerre csak tekint Mihály,
minden ház talpig gyászban áll.

Oly szomorú a város csendje,
mint a halál temetőkertje.
Fekete posztó, gyászszalag
fedi sűrűn a házakat,
a piactéren kis csoport
susogó asszonynép szorong.
Mindenki csendes; anyja mellett
szoknyájába tapad a gyermek;
míg a toronyóra zavartan
tizenkettőt üt a magasban.
Vasrácsos kerítésen át
látni lehet a palotát;
az öreg, ősz király, szegény,
épp rózsái közt üldögél;
keserű könnyei peregve
hullnak a hervadt levelekre.
S hogy baját kérdezi Mihály,
szavakat is alig talál,
alig kerül egy-két szava,
oly nagy a király bánata.

A föld alatt hatalmas márvány
odújában fészkel egy sárkány,
ki minden évben, szívtelen
egy hajadon lányt követel.
Sír az öreg: "Mai napon
egyetlen lánykámon a sor."

S máris indul a gyászmenet;
elöl a király lépeget.
Vállairól esett palástja
beleseper az út porába;
maga se látja, amikor
ruhája szegélyén tipor.
Szemét lehunyva, oldalán
ott megy a szép királyleány
nagy-csendesen. Mögötte meg
Ezüst-lovag s a hercegek,
azok mögött a nép tolong,
férfiak, kendős asszonyok,
majd pár gyerek, erőtlen agg
zárja a riadt sorokat.

De mikor zúgni kezd a sárkány,
magára marad a királylány,
egyedül a szép hajadon
a tükörsima piacon.

Ki merre lát, a hercegek,
nemesek és nem nemesek,
parasztok, piperkőc urak,
ki merre tud, arra szalad;
de maga az öreg király
köztük a legfürgébb talán,
ezüstösen habzik utána
a levegőben bő szakálla,
s még a fák is, ha lábuk volna,
mind-mind a házakba tolulna.

Egyedül csak Ezüst-lovag,
ki a lányka mellett kitart,
ámbár egykönnyen meglehet,
hogy lépni sem tud, úgy remeg,
s ha nincs a páncél, ami tartsa,
menten összeroskad alatta.

Mert hallani már, közeleg
a föld alatt a szörnyeteg,
a föld alól az ég fele
kicsap a kútból kénköve,
majd bodor füstben megjelen
a kútkáván egy szörnyü fej.

Aztán követi mind a hét.
Már látni törzsét, termetét.
Ágaskodik, pokoli látvány,
rázkódik a temérdek sárkány,
s mint láncra-vert komondorok,
hét feje hétfele forog.

Akkorra már Ezüst-lovag
bölcsen lapul egy fa alatt,
de rejtekhelyéről Mihály
a szörnyeteg elébe áll.
Megforgatja, ahogy tanulta,
az aranytollat. S lám, ragyogva,
akár a nap fényes sugára,
ott terem az aranymadárka.
Megjön Mihály hívó jelére,
aranykardot ejtve elébe.

Megindul hát a küzdelem.
Előbb a sárkány kezdi el.
Zöld pikkelyes, csontos keze
kinyújtva már a lány fele.
De bőgve tüstént visszakapja:
körmére csap a fiú kardja.

Vonít a szörny, minthogyha nyúznák,
úgy szopogatja vérző ujját,
dülledt szeme sós könnybe lábad,
belekékül a roppant állat.
Aztán nehézkesen, szuszogva
kénes tüzet liheg a torka,
villámokat lövell Mihályra
haragos szeme pillantása.

De nem ijed meg a legény.
Minden csapás elől kitér,
hiába sújt a szörnyeteg,
kavar hatalmas felleget,
zúgnak roppant ütései:
a fiút csak nem érheti.
Ott viaskodik ügyesen
a sárkány szívéhez közel.

S mikor szívébe fut a kardja,
megáll a szörny egy pillanatra,
mint ingatag, nehéz torony
mielőtt végképp leomol.
Lépne, de nem viszi a lába,
rettentő törzse rogy utána,
majd hét feje zuhan le, holtan
nyúlva el a szállongó porban.

Akkor Mihály bátran belépve
leszáll a sárkány belsejébe.
Hegyes, kanyargós fogsorát
mint léckerítést lépi át,
s mert hétfejű a szörnyeteg,
átkutatja mind a hetet.

Mind a hétben egy aranyalma,
mind a hetet zsebébe rakja,
s mint ki a poklokat megjárta,
siet vissza a napvilágra.

Ragyog az égbolt odakint,
ragyog a város tornyain,
lobog a napfény; gyönyörű
kéken a tiszta nyárderű.
Sima vizében az egeknek
nyoma sincs, tovatűnt a felleg.

Mihályra várva, egyedül
király leánya maga ül,
mosolyog rá a szép leány,
helyet mutatva oldalán.
Mellé települ a legény,
nagyon-nagyon fáradt szegény,
boldog fejét lehajtva szépen,
már alszik is a lány ölében.

Ezüst-lovag csak erre vár,
s hogy látja, elaludt Mihály,
hol meglapult, a fa mögül
nagy-sebesen előkerül,
s kirántva álnok fegyverét,
átszúrja a fiú szivét.
Majd ráparancsol a leányra,
menjen vele a palotába,
s hogy őt is menten megöli,
ha bünös tettét fölfedi.

Virágos díszben, odabenn
az egész város ünnepel,
zsúfolódva a hosszú utcán
ujjong a nép a szörny kimúltán;
könnyei között a király
nevetve tapsol a csodán;
sürög-forog, mint kisgyerek,
dicséri Ezüst-herceget,
s mert legyőzte a rontó sárkányt,
neki adja a szép királylányt.

Nosza tüstént asztalhoz ülnek,
hozzák a lakodalmas sültet,
hetykén vigad Ezüst-lovag,
csak a királylány hallgatag.
S ahogy szívéhez kap, keze
mintha tüzet érintene:
ruhája alatt a fodorban
gyönyörű aranytollra bukkan.

Mikor kardot fogott a szörnyre,
akkor hullatta Mihály földre,
hajolt le a királylány érte,
tűzte a tollat kebelébe.
Előveszi most és vigyázva,
ahogy azt a legénytől látta,
hangtalanul számolva hármat,
jelet ad titkon a madárnak.

Akkorra már, akár a tinta,
sötétség borult a piacra,
ahol a sárkány teteme
meredezik az ég fele,
s nem messzire holtan, szegény,
ő is ott hever, a legény,
ő is ott fekszik mozdulatlan,
elterülve a nedves gazban.

De a királyleány jelére,
akár a hajnali nap fénye,
feltűnik az aranymadárka,
ott terem a hívogatásra.
Szép fényes csíkot ír, ahogy
általszeli a piacot,
majd mint delelő kicsi nap,
szíve fölött a fiunak
addig ragyog, addig lebeg,
áraszt rá puha meleget,
míg életre nem kel Mihály,
akár egy mély álom után.

Első útja a palotába!
Szélsebesen viszi a lába,
majd szétveti az indulat,
a bosszuló, nemes harag.
S ahogy az ajtóban megáll,
kukta kezéből le a tál;
a néma csöndben ott csörömpöl,
ott sivít cserepe a földön.
Körül a pástétom felett
elsápad a vendégsereg,
torkukon akad a falat:
mi lesz veled, Ezüst-lovag?

Ha nem remegne a kezed,
tán el is bírnád fegyvered,
de így magad szaladsz halálba,
Mihály kitartott kardvasába!

Akkor, hogy azok igazolják,
szótlan a hét szép aranyalmát
kirakja Mihály rendre, sorba
király elé a díszabroszra.
Ő ölte meg, Mihály, a sárkányt!
Ő érdemli király leányát!

Csaptak is olyan lakodalmat,
soha szebbet, soha vigabbat,
három nap, három éjen át
ünnepelték az ifju párt,
de egymást látták csak azok,
nem is sejtve, mily boldogok!

S hogy a mese kerek legyen,
harmadnap ő is megjelen,
a palota kertjébe száll
harmadnap az aranymadár;
ott csattog egy rózsabokorban,
soha többé nem száll el onnan.


Ének a kőszívű királyról

Sötét volt még az ég,
aludtak még a fák,
az ifjú, szép király
midőn nyeregbe szállt.
Még félig éjszaka
terült a föld felett,
az ifjú, szép király
lován hogy útra kelt.

Az álmos udvaron
igyekvő szolganép,
sietve futkosott,
sürgött a sok cseléd,
zajos vadászkutyák,
mohó ebek csaholtak,
űzték a vak homályt,
a halványuló holdat.

Kürtszó és fáklyaláng!
A vén kapus kitárta:
megnyílt a várkapu
hatalmas tölgyfa szárnya.
Mint jégverés futott
alá a kis csapat,
a vágtató király
nyomán a szolgahad.

Szép volt és fiatal,
gyönyörű a király,
de soha-soha szebb,
se ékesebb talán,
és soha szilajabb,
mint akkor korahajnal,
midőn vadászni ment
a fegyveres hadakkal.

A boltíves kapun,
a függő hídon át,
az éjszín lovasok,
a villámló paták,
zúgott a kis sereg
alá a városon,
király és szolgahad
a szűk sikátoron.

Mint jégverés elől,
riadtan félreálltak
a fák és kétfelől
az udvarok, a házak
és porba hullt a nép,
a város árva népe,
a föld porába dőlt,
az út porába, térdre.

Elébe hullt a nép,
de meg se látta őket,
a könnyeket a porban,
az arcokon a könnyet.
Sötéten ült lován
a király, s hallgatott.
Nyomában éjszinű
lovak és lovasok.

Nem élt uralkodó
a földön gazdagabb,
nálánál vakmerőbb
soha, se zsarnokabb.
Övé a föld, az ég,
övé volt, senki másé,
a roppant tengerek
egyedül a királyé!

Már túl a városon
lankás mezőre értek,
a nap korongja hogy
a füves földre lépett;
föltündökölt az ég,
s a reggel langy sugára
aranyból szőtt ruhát
terített a világra.

Zöldellő réten és
fölszántott földeken
lágy szellő fújdogált
puhán és csöndesen;
roppant erdőhöz ért,
s megállt a kis csapat,
a nyugtalan kutyák,
megálltak a lovak.

A tiszta csöndön át
vadászkürt hangja harsant,
hogy megrendült belé
a lég, és fölriadtak
az erdő vadjai;
zúgott és reszketett
a fölzavart vadon,
a szűzi rengeteg.

Gyilkolt a szörnyű had.
A levelek, a lombok,
a rémült fák felett
madársereg sikoltott.
Jajongva fölcsapott
és hullt alá a mélybe,
az üldözők nyila
amelyet szíven érte.

Röpült a gyilkos érc,
és ölt a véres kardvas,
futott a gyenge őz,
tépetten fútt a szarvas.
Összetört ágbogas
gyönyörűszép agancsa,
vérzőn bukott a rőt,
rogyott a holt avarra.

És harsogott a kürt,
és egész napon át
a gyilkos fegyverek,
szálltak a vad paták.
A nap is véresen
merült alá a mélybe.
Hatalmas éj terült
akkor a föld szinére.

Hatalmas éj borult
a rengeteg vadonra;
az eltévedt király
szolgáit szólitotta.
De sürgető szavára
csupán a rengeteg,
a sűrű, néma éj,
a síri csend felelt.

Hét nap s hét éjszaka,
hét hosszú éjszakán
bolyongott egymaga
az eltévedt király,
rengeteg mélyiről
míg végre kitalált,
és étlen, szomjasan
meglelte városát.

Sötéten állt a vár.
Az íves ablakok
halovány üvegén
izzott a telehold.
Palota kapuján
ugyan ki zörgetett?
Nézte a vén kapus
a késő idegent.

Álmából kelve a
hunyorgó szolganép,
a sok-sok álmos arc,
bámulta a cseléd,
ily késő éjidőn
a holdsütésen át
a néma udvaron
ki az, kit jönni lát?

S halotta szólni őt,
a sápadt idegent
tulajdon kisfia -
és nem ismerte meg.
És nem ismerte meg
tulajdon ifju nője,
kicsinyke kis fia
sikoltva bújt előle.

És gyúltak mécsek és
lobogva éji gyertyák,
meglátta a király,
meglátta akkor arcát,
szörnyű vonásait!
Öregen, összetörten
egy rémült idegent
látott meg a tükörben.

Akkor a szolgahad
levetve őt a földre,
karon ragadta és
a kapukon kilökte.
Az út porába dőlt,
hogy arca csupa könny lett,
oly végképp maga volt,
mire a porból fölkelt.

Fázott és éhezett,
nem volt, ki megetesse,
ily késő éjidőn
ki házába eressze.
Könnyek közt zörgetett,
könnyek közt és hiába,
a koldus idegent
nem volt, ki bebocsássa.

Kunyhóknak ajtaján,
holdfényes ablakon,
hiába esdekelt
a bezárt kapukon.
Dühödt kóbor kutyák
csaholtak a nyomába.
Jaj a földönfutó
királyok éjszakája!

Elhagyta városát,
hajdani palotáját.
A fagyos ég alatt
egekbe nyúló szálfák:
föltűnt a mély vadon.
A rengetegbe ment.
De nem fogadta be
a zordon rengeteg.

És nem fogadta be
egyetlen árva éjre
az űzött szarvasok
meghajszolt, büszke népe.
Irgalmat esdekelt,
elébük hullt az árva.
De nem fogadta be
a szarvasok családja.

És nem fogadta be
az erdők madara,
a menny lakói, a
fészeklakók hada,
a büszke szarvasok,
a tépett rengeteg
a hajdani királyt,
hazátlan öreget!

Hét álló éven át
bolyongott számkivetve,
hét álló éven át
nem lelve kegyelemre.
Pusztába ment, de a
sziklák is kitagadták,
tengerre szállt, de a
hullámok partra dobták.

Kívánta a halált,
de még annak se kellett.
Akkor a hajdani
király vad jajba kezdett.
Fölsírt boldogtalan
tenyerére borúlva,
mintha önnön szive
jajához folyamodna.

"Szegények közt szegény
lehetnék, csak lehetnék
- kesergett a király -
szolgák szolgája lennék!
Magányos gyertyaláng
szegények asztalán,
szegények éjjelén
vigyázó gyertyaszál!

Madarak fészkeit
ölelő semmi szél,
lennék a holt avar
szarvasok fekhelyén.
Darabka néma rög,
lennék a föld sara,
maga a puszta föld,
lennék a föld maga."

Akkor az ég alól,
miként az esti szellő,
a messze rengeteg,
eljött a távol erdő;
lombos karjaival
vigyázva betakarta,
mint tékozló fiát
tulajdon édesanyja.

És jött az ég alól
madarak csapata,
a távol, messzi menny
megannyi vándora.
Hűvös forrásvizet
és hozva édes termést,
csőrükből megitatták,
csőrükből megetették.

És jött a szarvasok
agancsos árva népe,
a büszke szarvasok,
eljöttek ők is érte,
s az elveszett király
törődött, gyönge testét,
a megtalált királyt
erős hátukra vették.

S ahogy mind közelebb
s közelebb ért vele
ős városához a
szarvasok menete,
törődött tagjai
megteltek friss erővel,
miként a tavalyi
faág, ha újra zöldell.

Megnyílott városa,
megnyíltak hajdani
hatalmas városa
ujjongó kapui.
S miként a hazatért
bűnbánók sírni szoktak,
sírt, csak sírt a király
hátán a szarvasoknak.

Ünnepi lobogók
lengtek az ég szinén,
fújta a vásznakat,
fújta a déli szél.
És édes ünnepek
szagos virágesője
hullt, hullt az utakon
a könnyes érkezőre.

Megállt a kis csapat,
megállt egy percre akkor,
s az ujjongók közül
egy csendes öregasszony,
ősi szokás szerint,
mit úgy kapott örökbe,
a király lábait
megmosta, megtörölte.

Fényes zászlók alatt
magas várába érve,
kicsinyke kis fia
futott, szaladt elébe.
Kicsinyke kis fiát
erős keblére vette,
erős keblére, s ott
zokogva átölelte.

Szép, ifjú asszonya
karján arany ruhával,
fehér inggel kezében
fogadta fenn a várban:
aranyló új ruhát,
új inget adva rája,
szép, ifjú asszonya
a könnyező királyra.

Leomló fürtjei
fénylőn körülragyogták.
Meglátta a király,
meglátta akkor arcát,
ifjú vonásait:
szemében sűrü könnyel
megszépült önmagát
találta a tükörben.

Élt és uralkodott
még sok-sok évig aztán
országa népein,
hatalmas birodalmán.
Élt és uralkodott
még sok-sok éven át,
szeretve népeit,
szolgálva városát.

S hogy meghalt a király,
s könnyek közt eltemették,
századokon keresztül
őrizte még az emlék;
legendás életét
megőrizte a nép,
idézte, emlegette
a késő ivadék:

Volt egyszer egy király,
szép volt és fiatal,
de kőből volt szive,
gőgös volt és szilaj.
Sötétlő hajnalon
elment vadászni egyszer
szolgák hadával és
vérszomjas, gyors ebekkel.

Álló nap öldökölt,
de eltévedt a hajszán,
és ősz lett és öreg,
földönfutó aggastyán.
Elűzte őt a nép,
tulajdon ifju nője,
kicsinyke kis fia
sikoltva bújt előle.

De szörnyű vétkeit
megbánta s megtagadta.
Eljött a rengeteg
akkor és betakarta.
Az ég madarai
megitatták, etették.
Erdei szarvasok
erős hátukra vették.

Kicsinyke kis fia
sírva futott elébe,
kicsinyke kis fia
apjának kebelére.
Fiatal asszonya
arany ruhával várta,
aranyló szép ruhát,
lágy gyolcsot adott rája,
aranyló szép ruhát,
lágy gyolcsot adott rája.


A nap születése

Sokáig csupán csillagok
lakták az égbolt magasát.
Pislákoló fényükben a világ
sokáig élt örök árnyékban,
ezüstszín gyászruhában.

A sötétségben ezidőtájt
nagyon egyedül vándorolt a föld.
Csupán kik egymás közelében laktak,
társalogtak egymással, közbe-közbe
félálomba merülve, vagy akár
az egész telet átaludva,
mély álomban és szomorú magányban.

A különféle állatok
alig ismerték egymást, és az ember
hallgatagon ült kunyhója előtt.
A felhők vaktában bolyongtak,
mint elszabadult bárkák a vizen,
s a madarak semmit se tudtak
a szárazföldek többi állatáról,
se a tengerben fürdőző halakról.

Hasonlóképpen a virágok se látták
egymás színét, egymás ruháját,
köznapi és ünnepi öltözékét.
A tavaszi és nyári záporok
nem tudták, hova hullanak,
és hasonlóan a hópelyhek,
a tél fehér gyönyörüsége
hamuesőként érkezett a földre,
és ott is szürke és sötét maradt.

Ekkor történt, hogy számos csillag
elhatározta, összefog,
hogy apró fényeik közös
nagy fényességet varázsoljanak.
El is indult vagy ezer csillag
egymásfele. Ezer irányból,
ezer úton ezernyi csillag
elindult a sötétség pereméről,
hogy az égbolt tátongó közepén
közös ragyogást alapítsanak.

Hosszú utat tettek az égbolt
elhagyatott fekete féltekén,
de végül is nagy boldogan
egymásba olvadt mind az ezer csillag,
gyönyörű és egyetlen fényességben.

Ezer csillagnak közös fészke:
így született meg a kerek nap,
az ég csodája, s vette kezdetét
a világosság első ünnepélye.

Ünnep volt ez, valódi ünnep!
A tenger hullámai most először
láthatták meg a tengerpartot,
e hosszú-hosszú kikötőt, hová
a tenger szakadatlanul
befut - akár egy végtelen hajóraj -
gyönggyel megrakott hullámaival.

Megkezdődött tehát az ünnepély,
az első nappal ünnepélye,
a világosság kerek, óriási
és eddig szem-nem-látta asztalánál.
Rendre érkeztek a vendégek.
Legelsőnek a levegő
szellős, fényes, földig érő palástban,
együtt az öreg égbolttal, aki
- ha lehet - még hatalmasabb
palástot hordott roppant vállán,
lába körül gondosan igazgatva
azúrszínű, méltóságos redőit.

A harmadik felséges vendég
a tenger volt. Ezer hulláma,
akár egy sortűz, úgy dördült meg,
mikor mezítláb földre lépett,
ahogy a víz mindig is mezítláb jár,
legyen folyó vagy hóesés, eső
vagy akár tenger a neve.

Ki következett ezután?

Az erdő.
A nagy erdők és kecses ligetek.
A fák, zöldellő levélöltözékben,
rokon nyelven susogva a szelekkel,
az égbolttal s mindenfajta vizekkel.

Az ötödik vendég kisebb csoport.
De annál szebb. A virágok családja.
Merengő szemmel foglaltak helyet
a napvilág ünnepi asztalánál.
Valamennyien hallgatagok voltak,
de színük annál ékesebb.
Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek,
fejükkel sűrűn bólogatva hozzá.

A füveknek az asztalvég jutott,
de semmivel se kevesebb a fényből,
az általános vigasságból.

Aztán jöttek az állatok,
nagy rajokban a madarak,
a fürge ló, a hűséges kutya,
erős oroszlán, sárga tigris,
törékeny őz, darazsak fellege.
Ki tudná valamennyit fölsorolni!

Közben a nap, az ünnep ragyogása
a tetőpontra hágott. S ebben a
fényességben, bár utolsónak érkezett,
egy sudár ifjú és egy szép leány
- az ünnepély királyi párjaként -
az asztalfőn foglalt helyet,
örömére a többi meghívottnak,
az asztalvégre húzódott füveknek,
a kékpalástú égnek és
a mezítlábas tengernek meg a
virágoknak, erdőknek, ligeteknek.

Úgy érezték mindannyian:
a delelő nap gyermekei ők.
Kedveltjei a fényes ég
most született birodalmának.

Ámde hirtelen,
a világosság kristálylépcsején,
a ragyogás bejáratában,
magányos árnyék tűnt fel, s éhesen
az ünnepség asztalához osont,
a vendégek lábához kuporodva.

Senki se törődött vele. "Egyék,
lakjék jól - gondolták magukban -,
ha másból nem, a fény lehulló,
asztal alá gurult morzsáiból."

De aztán, ahogy telt-múlt az idő:
újabb árnyékok lopakodtak, bújtak
az aranyszín abrosz alá.
"A sötétség gazdátlan ebei" -
szólalt meg a nagylelkű tenger.
"Ma mindenki kedvére ehetik,
részesülhet a boldogságból.
Ki irigyelné tőlük a lehulló
morzsát, mely után más úgyse hajol le?"

Igaz. De később egyre többen s többen
jelentek meg a bejáratban, s végül
elállták már a nappal kapuját.
Hívatlanul mind számosabban
vegyültek el a vendégek között,
s amire azok észbekaptak,
több volt az árnyék, mint a fény.

Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek,
sőt kavicsnál is alighogy nagyobb.
A másik viszont, mint égi lajtorja,
olyan magas.

Mezítelen az egyik,
a másik földig érő, állig gombolt
posztókabátba burkolózott.

Az újszülött nap pislákolni kezdett,
mintha füst lepte volna erejét,
s az elébb még oly víg vendégsereglet
most megriadt és szinte menekült.

A székek ledőltek, az asztal
földre borult, s a nagy tolongásban
az aranyabrosz is porba merült.
Először a füvek hagyták el
a vendégséget, s utoljára
a tenger és a méltóságos égbolt.
Az ifjú emberpár maga maradt
az egyre hatalmasabb éjszakában.

De a fiú nem rettent meg szivében.
Szelíden átölelve kedvesét,
ily szavakat intézett a világhoz:
"Ne féljetek, tengerek és virágok,
ne féljetek, állatok és füvek,
az újszülött nap nem halott,
csak megpihen, hogy holnap újra keljen,
új erővel, megújult ragyogással."

Ezen az első éjszakán azonban
senki se hunyta le szemét,
se fű, se fa, se szél, se tenger.
Mindenki várt, mindenki várta,
vajon igaz, hogy visszatér a nap,
amint ifjú királyuk megigérte?

S amikor reggel palotája
kristálytermében fölébredt a fény,
s hosszan nyújtózva éledezni
és emelkedni kezdett - hirtelen
olyan ujjongás fogadta a földön,
nagyobb, mint az első nap öröme.

Mert akkor már tudhatták mindenek,
hogy azután az éjszaka csak álom,
amit a fénylő valóság követ.


Kalandozás a tükörben

Szárnyas tükör volt,
földig ért.
Üvegből készült, mint az ablak.
De nem kertekre, háztetőkre nyílt.
Engedelmesen
azt tükrözte, mi elébe került,
mintha semmi nem lett volna mögötte.

A Kisfiú, ha fölemelte ujját,
a tükörben is fölemelkedett;
mindent apróra megismételt,
minden lépést,
minden mosolyt,
a legkisebb mozdulatot.

A Kisfiú egy este, mielőtt
elaludt volna, arra gondolt,
mi lenne, ha belépne a tükörbe,
ahogyan kilépünk egy ajtón,
kihajolunk reggel az ablakon.

Erre gondolt és elaludt.
De mégse.
Kikelt ágyából, s átosont az
üres szobába, a tükörhöz.
Szíve a tenyerében lüktetett.

Rátapasztotta kezét a tükörre.
Érezte az üveglap hidegét, s ime,
akár egy szárnyas üvegajtó, lassan
megnyílt előtte a tükör.
A kisfiú belépett a tükörbe.
Megérkezett Tükörországba.

A határmezsgyét puha fű takarta,
de csillagok helyett
színes lámpák függtek alá
a fekete magasból;
kékek, sárgák, lilák, mindenfajta színűek,
selymes fényt, ezerszínű félhomályt
vetve alá a mozdulatlan pázsit
füvekből szőtt hatalmas szőnyegére.

Mint az álomban, úgy indult el,
oly súlytalan, lebegő léptekkel
a Kisfiú
Tükörországnak belseje felé.

Elsőnek egy faluba érkezett.
A határban lovak legeltek,
és ők is, mint az álomban, miként
a papírsárkány a magasban,
oly lassan-hosszan
úsztak, kergetőztek,
súlytalanul fordulva meg
a zöld határ s a fenti lámpaerdő
gyöngyházfényű, félálom mezejében.

A helység aludt még. Az utcák
üresen álltak, és a házak,
mint elgurult építőkockák,
élettelenül szenderegtek
a néma kertek, bokrok alján,
a tintasötét diófák alatt.

Csupán egy faluszéli kunyhó
aprócska kertjében kapálgatott
egy öregasszony. Oly törődött,
hogy alig látszott ki a veteményes
indái és levelei közül.

A Kisfiú illően köszöntötte,
belépve a kertecske kapuján.
Az öregasszony fölemelkedett.
Haja hófehér keretében
arca, mint egy ezüstrámába foglalt,
finomra szabott tükör ragyogott.

"Jókor jössz, Kisfiú - mosolygott -,
látom, messziről érkezel,
Tükörország határán túlról, onnét,
hol nap világít, csillagok ragyognak.
Talán tudnál segíteni nekem,
fölvágni a télre való hasábfát."
Azzal baltát nyomott kezébe,
s a ház mögé vezette.

                           A hasábok,
mint a papír, oly könnyedén
váltak ketté a Kisfiú
baltacsapásai alatt. Mivel
kis hősünk földi ereje,
akár egy óriásé, akkorának
bizonyult Tükörország elvarázsolt,
visszfénynél is súlytalanabb
félálom birodalmában.

"Köszönöm segítséged, Kisfiú
- hálálkodott az öregasszony. -
Jókor jöttél Tükörországba.
Királyunk leánykája nagybeteg.
Erőd talán megmentheti."
És megmutatva a helyes utat,
ily szavakkal zárta beszédét:
"Ha jól kilépsz, hamarosan
megérkezel a palotába.
Sok-sok sikert és jó utat kivánok."

A királyi vár minden földi
álomnál szebb volt. Szebb volt minden rajznál,
mit színes ceruzával vagy akár
színes krétával megrajzolhatunk
papirosra, palatáblára.

                           Gyönyörű,
olyan gyönyörű volt, és mégis
olyan szomorú, mint egy hervadó
őszi liget, mely csupa szín,
és mégis csupa hervadás,
csordultig színekkel és mégis
színültig halállal tele.

Az udvaron lovak és katonák,
nehéz páncélban és nehézkes
mozgással, szinte mozdulatlanul.
"Tükörországon túlról jöttél, idegen"
- kezdte az egyik katona.
"Ide, a palotába,
csak akkor léphetsz be, ha sikerül
áthajítanod ezt a dárdát
a vártető legmagasán."

Marokra is ragadta
az óriási szerszámot középen,
s nekifutva a Kisfiú
elhajította, fölfele,
az épület magasa irányába.

Mint kitárt
szárnyú madár
emelkedett
az óriási forma és nehéz
acélból készült fegyver,
mintha mágnes
vonzotta, egyengette volna
meredek útján.
Hajítása sikerült.
A Kisfiú beléphetett a várba.

Kihalt termek és üres folyosók.
Levegőtlen ablaksor. Gyertyák.
Temetőkertre emlékeztető
cserépnövények.
Törtkarú
székek, ülőkék.
Foszladó
selymek, tapéták.
Minden csupa árnyék.
Márvány lépcsősor. Szárnyasajtó.
És végül egy aranykilincs.
Kis hősünk benyitott a trónterembe.

Földig eresztett függönyök,
s a trónuson,
mely kidőlt fához volt hasonló,
Tükörország királya.
Oly fehéren,
mintha nem is eleven ember,
de alácsorgó, megmerevedett
gyertya viasza trónolt volna ott.

"Gyermekem" - nyílt meg a viasz-száj,
fordult a gyertyaforma arc,
nyúlt ki a hófehér eres kéz
az elámuló Kisfiú felé.
"Első vagy, aki hozzánk érkezett.
Jókor jöttél. Nagy a mi gondunk.
De előbb talán elmondom neked
Tükörország történetét."

"Valamikor mi is a földön éltünk,
a nap s a csillagok alatt.
De ellenség tört országunkra, és mi
- bár volt fegyverünk, volt katonaságunk -
a békét választottuk. Ellenségünk
mégis teljes megadást követelt.
Megadtuk hát magunkat. Ámde
a győzteseknek ez se volt elég.
Föltétlen engedelmességet követeltek.
Azt, hogy apróra, vonásról vonásra
azt tegyük, amit mondanak nekünk.
S mi úgy léptünk és úgy mozdultunk,
úgy hajoltunk, úgy mosolyogtunk,
ahogyan ők léptek és mosolyogtak.
Ekkor született a tükör.
Így született meg Tükörország.
Ettől fogva élünk tükörben,
álom és valóság között,
engedelmesen ismételve
mindazt, mit diktálnak nekünk.
Azóta nincs valóságos napunk,
azóta lett életünk, mint a visszfény,
látszatra élet, valójában halál."

"De hagyjuk, ami orvosolhatatlan.
Szóljunk arról, mi orvosolható.
Kislányom nagybeteg.
Csak a tengeri levegő
menthetné meg.
A tengerig azonban
Tükörország erejétvesztett
lakói soha el nem érnek.
Kislányomat
karodban kéne elvinned a tenger
tükörpartjára. Oda, hol
Tükörországban egyedül
kristálytiszta és mint a só,
gyógyító erejű a levegő.
Ha igen, tied kislányom keze."

Ezek után a király sírni kezdett.
Miként csak zápor a kidőlt fatörzsön,
viasz fut le a gyertyacsonkon,
úgy csorogtak alá a könnyei
sok évéből megmaradt arcán.

Folyosók, lépcsők. Lépcsők, folyosók.
A Kisfiú
sietett föl a toronyszobába.
Sietett föl a nagybeteg
királykisasszony szobájába.
Soha még ilyet,
ilyen szépet!
A szoba selymes fészekhez volt hasonló.
A Kisfiú érezte, hogy toronyba,
igen nagy magasságba érkezett.
És különös módon érezte azt is,
hogy kisfiú, és azt, hogy ottan a
kereveten, sötét hajának dús foglalatában
egy kislány az, ki aléltan piheg.

Lehajolt érte,
karjába emelte,
karjában tartva indult el vele
Tükörország tengerpartja felé.

Az égi lámpák elmaradtak,
a selyemernyők fényes erdeje
sorjában megszökött, amint
Tükörországnak távoli
senki földjére értek és
közeledtek a tengerhez:
a Kisfiú, karjában a kis Királylánnyal.

Fölujjongott a tenger.
Víz és levegő
úgy jött elébük hófehér
hullámaival a feketeségből,
mint egy hirtelen fölütött
hatalmas könyv betűi, sorai.
Megérkeztek.
Kéz a kézben
futottak és futottak.
Itt egy szikla. Ott egy bokor.
Mindenütt kavicsok, csigák,
puha föveny, hullámverés.
De ami végképp elbűvölte őket:
váratlanul
egy gyönyörű házacskára akadtak,
afféle nyári lakra, melynek
kulcs nélkül nyílt meg ajtaja, s ahol
- akárcsak a mesében - mindent
megleltek. Ágyat, asztalt,
olajlámpást, gyümölcsöt, kenyeret,
kutat kertjében, pincéjében almát,
és jócskán hasított fát, fűteni valót.

Ezentúl röpült az idő.
A kis Királylány napról napra
vidámabb lett és még szebb, ha lehet.
A tenger, mint hatalmas dajka,
táplálta őket, vizet-levegőt
rakva elébük homokasztalára.

Kivirult a kert,
az olajlámpás ragyogott,
és puha volt az ágy, a párna.
A nyitott tűzhely mint olvadt arany,
s a gyümölcsös kifogyhatatlan.

Mégis:
a Kisfiú egy napon hazavágyott.
Megköszönve nagylelkű adományát,
először a tengertől vettek búcsút.
Aztán a háztól.
Elfújták a lámpást,
kioltották a tűzhelyet.
Most már gyógyultan, kéz a kézben
keltek útra, visszafele,
Tükörországból a földi világba.

"Magammal viszlek" - így a Kisfiú,
s a Királylány boldogan engedett.
Óvatosan megkerülték hát
Tükörország királyi székhelyét,
nehogy a kislányt fogva tartsák.

Meddig mentek a senki földjén,
majd meg a lámpák erdeje alatt?
Ki tudja?
Nap nem mérte idejüket.
Boldogságuknak sem volt ideje.
De bármennyi idő is telt el,
jókedvűen és jó erőben
érkeztek Tükörország peremére,
arra a bizonyos határra,
mit egyetlen keskeny üveglap
választ el a földi világtól.

"Itthon vagyunk" - mondta a Kisfiú,
és azzal
átléptek az üveglapon.
Azazhogy csak átléptek volna,
mivel valóban csak a Kisfiú
jutott keresztül, mig a Kislány
az üveg túlsó oldalán rekedt.

Hiába volt ezután minden.
Hiába fordult vissza a fiú,
tapadtak sírva kétfelől
a papírnál is vékonyabb,
a semminél is láthatatlanabb
üveglapra: a két hazát ezentúl
áthághatatlan határ vágta ketté,
a tükör és a valóság határa.

Sokáig sírtak még, és nézték egymást,
aztán a Kislány arca szertefoszlott,
s a tükör lassan megint csak tükör lett.
Azt mutatta, mi elébe került.
Egyedül azt, és semmi mást.

A Kisfiú elébe állva,
ezentúl csak önmagát látta benne.

Soha többé nem juthatott el
Tükörországba.


Ég és föld gyermeke

A vadászat végére ért,
hazafelé indultak éppen,
némán vonult a kis csapat
az alkonyati erdőszélen;
előbb a lovak, lovasok,
aztán az árnyékuk gyalog,
keveredve a patazajjal
fáradt árnyak a holt avarban.

S ahogy így mentek csendesen
az alkonyati ragyogásban,
egyszer csak lekapja nyilát,
megtorpan a király lovával;
megáll ámulva, s mint aki
álmában nem tud szólani,
csak bámul, föl-föl egy sudár fa
magányos és magas csúcsára.

Oly gyönyörűség, amit lát ott:
szemközt a leáldozó nappal
fényes tollú, karcsú madár
hintáz az ágbogas magasban;
ezer, s ezer madár közül
egyedül és egyetlenül,
a legszebb és legkedvesebb,
égi madár, egyetlenegy!

Akár a puha szellő, hangja,
akár szelid búvó patak,
kristályosan csobog az erdőn,
bűvöl a csöpp madárkahang;
s mintha varázsos álom szállna,
édes varázslat a királyra,
hallva a madár énekét
ölébe ejti fegyverét.

S azontúl minden alkonyatkor
megáll a szálas tölgy alatt,
s a fűbe ülve, úgy vigyázza,
lesi az édes hangokat;
eljár az idő, ősz a nyárra,
szelek érkeznek a világra,
madarak, felhők útra kelnek
országútján a zord egeknek.

Sír a madár: "Jaj, el kell mennem!"
Sír a király is: "Jaj, ne menj!
Ne hagyj magamra!" - ifjú arcán
szalad a könny. - "Maradj velem!
Kovácsolok aranyból zárat,
csinálok neked aranyházat,
aranykalitkát ácsolok,
ütök rá gyémántlakatot."

De ki se mondja, s a madárka
kezére száll, és ott megül.
Bámul a király a madárra,
nézi kezét hitetlenül.
Eláll bele a szívverése,
oly félve zárja tenyerébe,
úgy siet, úgy szalad vele
szívrepesve hazafele.

Csukja igazi aranyházba,
üttet rá gyémántlakatot.
Ül a madár az aranyházban,
színarany fények közt ragyog.
Szomszéd királyok, hercegek,
csodálják diszes fövegek,
arany királyi koronák
ámulják szépséges dalát.

De amint telnek a hetek,
amint elmulik napra nap,
éneke egyre csendesebb,
hangja mindinkább elapad.
Szótlan gubbaszt a kalitkában,
néma madár a némaságban,
királya bárhogy kérleli,
étel, ital se kell neki.

"Mi búsit, én szép madaram,
én örömöm, mi kellene,
drágakő kalit, drágakő,
tükör, gyémánttükör bele?
Felelj, én mindenem, felelj,
tiéd, a tiéd mindenem!
Aranylakásod szűk talán?
Tiéd királyi palotám!"

"Nem kell nekem a palotád,
kegyes uram, nemes királyom,
csak eressz vissza, jó uram,
a fák közé, szabadba vágyom!
Fogoly vagyok én, emberek,
fogoly vagyok én köztetek,
mire is juttok egy madárral,
erdei bújával, bajával?"

Vette szótlan a madarat,
s még akkor éjjel lóra szállt,
és vitte őt a bús király,
a kedveset, az éjen át.
Fehéren tündökölt a hold,
fehér a rét és néma volt,
sötét az erdő és hideg,
mint frissen ásott sírüreg.

És megnyitotta tenyerét!
És mégegyszer szivére zárta!
Egyetlen kedves madarát
csak még az egyszer, utoljára!
Zokogva búcsuzott elébb
s hogy széjjeltárta köpenyét:
karjai közt a holdsütésben,
gyönyörű lányt tartott ölében!

Micsoda lázas vágta volt az,
micsoda út hazafele!
Futott a király a leánnyal,
élő vihar, rohant vele!
Micsoda csillagok ragyogtak!
Minden csillagok ott lobogtak
hollófürtjein a leánynak,
ifjú szivében a királynak.

Ültek is olyan lakodalmat,
milyet nem látott földi szem;
jöttek a nagyhirü királyok,
jöttek szárazon és vizen;
hét nap, hét álló éjszaka
visszhangzott a palota,
égett királyi gyertyasor
a fejedelmi abroszon.

Szivbéli igaz boldogságban
élte nyarát az ifjú pár;
csak olykor búsult a királynő,
állt meg egy percre tétován;
vagy pillanatra félreült,
vagy erkélyére menekült,
vagy tűnődve az udvaron
eltünt a kanyargó uton.

"Felelj, felelj, én kedvesem,
vásárba menni volna jó?" -
s már vitte őket gyors fogat,
repült velük a fürge ló.
Körül a nép vidám kacajjal,
vásári nép a forgatagban,
s a nevetésre, vig zsivajra
földerült a királyné arca.

Aztán megint derűs napok,
s az édes boldogság után
megint bánat a királynén,
valami titkon újra fáj;
megint csak búsul, kóborol,
bolyong a sétáló-úton,
el-eltűnődve, egyedül
megint a fák közé vegyül.

Ott lel rá éjjel a király,
ott talál rá egy éjszaka,
fölötte ég és csillagok,
s egy óriási lombú fa;
a tárva-nyitva menny alatt,
mint földre hullott madarak.
ott kuporog, ott sír szegény
a kert szeles, vizes füvén.

Hozatja legszebb lovait,
elő a báli díszfogat!
Nehéz gondok közt a király
még akkor éjjel befogat.
A maszkabálok gyertyafénye,
az éji ünnepek kedélye,
az álarcos bújocska-játék,
majd fölvidítja a királynét!

S jönnek haza a díszfogattal,
az erdőn át hazafele,
akár egy üvegkoporsóban,
a király s néma hitvese;
árva szive a királynőnek
- a némaságban hallani! -
majd megszakad szive a nőnek,
madárszive, a hajdani!

Megbujva a toronyszobában,
együtt sírnak odahaza,
csak a cselédség meg ne tudja,
együtt zokognak éjszaka;
kedves ura keblére bujva,
minden szerelme odahúzza,
s ragadná mégis messzire
hajdani vadmadár-szive!

Nagy a királyné bánata,
de még nagyobb a király gondja;
lépéseit a palota
álló éjszaka visszhangozza.
Könnytől s harmattól nedvesek
az átvirrasztott éjjelek,
azontúl minden éjszaka
könnyek és sóhajok sora.

Ekkor fut fel a lobogó,
hirdeti kürtjel, messze zengő,
röpiti hírét szerteszét,
hogy gyermeket szült a királynő.
Hallhatják földek és egek:
királyi gyermek született,
utóda a királyi trónnak!
Trombita szól, dobok dobolnak.

Lobognak fejedelmi gyertyák,
kigyúl a fényes gyertyasor;
ezernyi gyertya lepke-lángja
lobog a díszes asztalon.
Jobb oldalán király-urának,
sátorában a ragyogásnak,
sír a halovány kismama.
Könnyein átsüt mosolya.

Soha ily csöndes örömöt!
Soha ily édes boldogságot!
De lélegzete is eláll,
maga körül a vigasságot,
már nem látja a fényes termet,
kioltja egy roppant lehellet:
feje fölött, a tág magasban,
lágyan suhogó zajokat hall.

Madarak őszi vonulása!
Megindult szárnyas áradat!
Hivják igyekvő szárnycsapások,
hallja a hivó hangokat!
Vándor egek és kóbor felhők
hivják magukkal a királynőt;
s ő kel helyéről: engedelmet,
ugy hallotta, fölsírt a gyermek

Remegve fut a termen át,
végig az üres folyosókon;
szalad a lépcsőn fölfele,
csak el a zajos mulatóktól,
mind távolabb és mind messzebbre!
Fölér a néma emeletre.
Végre beléphet a szobába.
Fölsír, s az ajtót kulcsra zárja.

Gyertyát gyujt és a gyertya fénye
feltündököl a kis szobán,
ragyog az árva csöndben, árván
tündököl alvó kisfián.
Gyertyát gyújt, s tükre üvegében
nézi magát a gyertyafényben,
látja magát, de mintegy holtan,
akár egy üvegkoporsóban.

Előtünik halavány válla,
még egyszer holló fürtjei;
lerakja aranykoronáját,
fehér fátylát is leveti;
utoljára a fényes csöndbe,
hajol a szomorú tükörbe,
mint aki többé sose látja,
mered a hófehér szobára.

S mintha álomban, úgy zokog fel,
húnyja le síró két szemét,
hullatja könnyét kisfiára,
siratja alvó kicsinyét.
Szegény szive, egy pillanat,
úgy érzi, menten megszakad,
oly örvényes, viharos éjjel
kavarog vadmadár-szivében.

Azután ablakába áll,
és ablakát szélesre tárva
a szeles csillagokra néz,
kinéz a holdas éjszakába.
Felhők vonulnak, égi tömjén
vonul a mennybolt sik ezüstjén,
tenger madár, igyekvő árnyék
hívja, kiáltja a királynét.

Egy pillanatra meginog.
Fájdalmas örvény ereje,
kavargó sodrás emeli
a szeles csillagok fele!
S már ott röpül az éjszakában!
Vándormadarak csapatával
ott röpítik őt hajdani,
repesve szálló szárnyai!

Hiába lesi a király,
hiába lesi: hitvese
ilyen sokáig hol marad?
Keresteti mindenfele.
Többé már sehol sem leli,
hiába is keresteti!
Elment a szép királyné, elment!
Nem is jön vissza soha többet.

Nem is jött vissza soha már.
Örökös gyász borult a házra,
örök búbánat a szivekre,
fekete szín a palotára.
Teltek és múlottak az évek,
eljárt a tél, és megint tél lett,
s a királyné csöpp fiacskája,
szelid gyermekké nőtt az árva.

Volt egy sípja; azon ha játszott,
oly szépen játszott hangszerén,
még a szellők is elcsitultak,
még a szivek is e zenén.
A madarak köréje szálltak,
és megálltak az emberek.
Olyan különös volt e sipszó:
ég és föld között lebegett.

Oly különös volt muzsikája,
és olyan különös e gyermek;
naphosszat szótlan kóborolt,
vagy árva tornyokon merengett,
Vagy épp egy hidra könyökölt.
Így élt az emberek között,
kik el is felejtették régen.

Pedig egy madár lakozott,
pedig egy madár élt szivében.