Madách Imre

Nyujtsunk kezet!

Sok századig valánk szomszédosok,
Lakunk fényes vár, szűk gunyhó vala,
Vad átok ült rajtunk és boldogok
Sem itt, sem ottan, nem voltunk soha.
Egymásnak nem hivénk, fel nem fogánk,
Hogy várban és gunyhóban egy a hon;
Áldása, átka együtt hull reánk,
Együtt sujt és emel, mint közvagyon. -
Leégett a vár, a gunyhó vele,
S egybeomló hamvrakás felett
Közös búban ki együtt könnyeze
Megérti egymást s nyujt testvérkezet.

Gyanakodás volt minden életünk,
S a közelítést meg sem kisérők,
Úgy hittük, nincsen egy köz érzetünk,
Közös szónk egymást hogy megértenők.
S fiát vesztette ím a vár ura,
Fiat vesztett a gunyhó embere;
Bámulva látjuk, hogy közös szava
Van szivünknek, mert van közérzete.
Elszállt felettünk a halál szele,
Egy bánat ért s a kettős sír felett
Megértjük egymást, búnk megszentele;
S bár késő tán, nyujtsunk testvérkezet.

Óh vár ura, óh gunyhó embere!
Keserveinkben hol lelünk vigaszt?
Mindkettőnknek csak a hegy istene
Bár érdemetlenül, nyujthatja azt.
Ím egy hit, egy remény terjeszti szét
Hát mindkettőnk felett védszárnyait,
Együtt könyörgjük Istennek kegyét
És szíveinkben ha erős a hit:
Talán megszán még és szent szelleme
Leszáll közénk s a közoltár felett
Ha szűnk őszinte volt, azt dörgi le:
"Örülj! nem késő nyujtasz még kezet!"