Madách Imre

Nős ember dala

Rám sem néznek már a leányok
S hajdan csínosnak mondtanak;
Esetlen bókom megnevették,
Most élcemen ásítanak.

Óh honnan ez, hisz arcom ép még,
Nem verte azt el a ragya,
Eszem nincs fogytán napjaimmal
S kopván fényesb mint kardvasa.

Mért ment hát így becsem le mégis,
Mint számé sorshuzás után?
Múlt évi naptáré, amelyet
Gyujtónak használunk csupán?

Óh jaj, tudom, mi szörnyü vétkem,
Hibáim mért olyan nagyok.
Megsugjam-é hamis leánykák?
Úgy-é bár hogy az: nős vagyok.

De hogyha így bántok ti vélem,
Én sem kiméllek s ismerek
Minden furfangot, harci cselt, mit
Leány kigondol, elkövet.

Elmondom a legényseregnek
Elmondom, hogy ne higyjenek,
Midőn arcátok és ruhátok
Mind egyaránt ünnepiek.

Jók vagytok akkor s szépek is mind,
De lessenek meg láttalan
A tűz körül, gond s munka közben
Ha únatkoztok - pongyolán;

Akkor látják meg majd csak a vészt,
Mely egykor a férjnek jutott,
De lám alig kezdek beszélni,
Csókkal már majd megfojtotok.

De óh jaj, egyik sem pirúl el,
És egy sem vonja el magát.
Inkább futnátok, minthogy ily hűn
Ölelitek a - bácsikát. -