Kassák Lajos

SZELLŐ A VIRÁGZÓ RÉT FELETT

Tüzes fogókkal és ólmozott husánggal kényszerítenek, hogy énekelj. Szegény költő, jobban meghajszoltak, mint vadászat közben a nyulakat, mint gyilkost az éjszakai razzián. Ó, te örök kárhozatra ítélt, amint tovasuhansz az árnyékban. Látod, a semmiből hirtelen előretör a tenger, hogy kimossa alólad a talajt, amit a lányok leggyönyörűbbjei szőttek a bánat és szerelem fekete-vörös szálaiból. Egy madár figyelmeztet, de hiába.

Tarka cseréptörmelékek közt bolyongsz s imitt-amott egy pipacs üti fel fejét és virít, lehet a te véred csöppjeiből. S útközben találkozol egy szamárral, amint roskadozik a kereszt terhe alatt. Idegen, ha látna benneteket, alig tehetne különbséget közted és a szerencsétlen állat között. Olykor egy elvarázsolt kert ösvényén bukkansz elő, a fák lombjai feléd susognak s a virágok letérdelnek előtted. Úgy üdvözölnek, olyan meghitten és olyan magától értetődőn, mintha zsenge húgaid és anyányi nénéid lennének valamennyien. Megint egy más keréknyom vezeti tovább a lábad s aztán szárnyaid nőnek és repülni tudsz. Így lebegsz a végletek közt, de egyre felismerhetetlenebbül.

Hiába sirsz, lantod hiába pengeted egyre messzehangzóbban.

Valaki megjelenik a porta csillagokkal felhintett küszöbén és becsukja előtted a kaput.