Kassák Lajos

SZEGÉNYEK RÓZSÁI

ÓDA 1948

A bevérzett vásznak hullámai között
a józan ész és a sárkányfogak kerítésén túl
ahol barna csuhát öltött magára a nap
férgek nyüzsögtek, az ember halott szemei
mélyen ültek a moszatban
s a felzaklatott galambok fészkében
szennyes és hideg fémgolyók hevertek
hol az egyiptomi sáskajáráshoz hasonlón
tüzes acél, csörömpölő üvegtörmelék hullt az égből
ott hol Isten végtelen hatalma hirtelen véget ért
s túl a szenvedések fakó vízmosásain
a kiáltások göröngyein s a szégyenoszlopokon is túl
amiket elképzelhetetlen idők ácsoltak körénk
ott a gyalázatos oszlopok árnyékában egy trombita zendült fel
s a megdagadt vizeken új hajók érkeztek
egy régóhajtott hajnal feledhetetlen színeivel.

Így kezdődött az ember feltámadása Európában
s a mi kis földünk is, ó a kihűlt tűzhelyek
egy csók, egy kézfogás emléke mily gyengéden érintették meg
szivünket
s ahol azt hittük, mindennek vége, a párkány töredékén
egy rózsa óvta szirmait s epekedőn mosolygott.

Így kezdődött, hogy az ember rossz fogai közül
kihullott a véres kés, az átok, ami saját fejére szakadt
s hogy ujjai leváltak a másik ember torkáról
zászlók emelkedtek a magasba s a szerszámok orkesztere szólt
ott, hol a végzet ostora zúzta szét csontjainkat
az elhagyott ház kapujában ismét csikordul a kulcs
megleljük életünk értelmét s az elveszett gyermek lábnyomát.

Ó, szenvedéseink végtelen sora
ó, tragikus múltunk véres cafatai
ó, gyötrő félelmeink a gyilkolástól
s még szörnyűbb félelmeink a meggyilkoltatástól
amott a mély veremben hevertek már döglötten
tisztító tűz és halálos jégzivatar szakadjon rátok
mossanak szét elhullott könnyeink árjai.

Csatornák hörgése s a dögvész szirénái helyett
most a gyárak, mühelyek és irodák kürtjei szólnak
kiszálltál sirodból, ó, hét tőrrel átszúrt értelem
a költészet illatos koszorúját fonom homlokodra
ki fénnyel és harmattal öntözöd mártírjaink dicsőségét
sarjasztod vágyainkat, vezeted karunk mozgását
a szolgákat te lázítod fel telhetetlen gazdái ellen
s a te méhedben bontja ki csíráit a jövendő.

Erőnk új rügyezését láthatod világ
ki tagadhatná házaink felett a szétömlő fényt
hű asszonyaink ujból kitelt formáit
iskolánk falai közt az ébredő nép dalát
s ti idegenek, hunyt pilláitok mögül is nem halljátok-e
gépeink pergő ütemét, repülőink zugását
a sárga gabonatáblák felett, innen és túl a fellegek tavában
s ahogyan mozdonyaink áttörik az éjszakák ködfalait
tengelyeiken guritva felénk földünk termését
vizeink pontyait, csukáit, ezüst szép márnáit.

Napunk felkeltét, jószágunk gyarapodását éneklem
ezen a madarakkal behintett bronzszín hajnalon
s ha az igaz szó lángjaira szomjazol testvér
hallgasd csak, hallgasd bő nyarunk zuhatagjait
és lásd, hogyan nyitja ki égő szirmait az ígéret
s az áradás, amit mi kavartunk fel
hogyan sodorja el a múlt világ rongyait.