József Attila

Villonról meg a vastag Margotról szóló ballada

     Ha szeretem a szép lányt szolgamód,
nem kell azért bugrisnak vélnetek.
Javai fínom óhajra valók,
csókjáért kardot, pajzsot viselek.
Fazekat happolok, ha emberek
jönnek, ellépek borért csendesen.
Kerül gyümölcs meg sajt. S ha rendesen
fizetnek, mondok: Jól ityeg bizony!
Csak jőjenek, ha dürgésük leszen,
e bordélyba, hol szállásunk vagyon.

     De megvannak a vijjogó bajok,
ha pénz nélkül jön Margot hálni meg.
Szivem halálra gyűlöli. Fogod
mindjárt kabátod, szoknyád, réklidet,
gyapjú gyanánt a zálogba vihedd!
S kezét csipőre téve bőg nekem
az Antikrisztus, hogy, Jézusra, nem,
ő nem teszi! Hát jól képen kapom, -
az orra fölött hordja kézjegyem
e bordélyban, hol szállásunk vagyon.

     Majd megbékélünk; szellent rám nagyot
- dagadtabb, mint a dongó - fölnevet,
combom csapkodja, Gogo-z meg gagyog,
öklével birizgálja fejemet.
Mint bunda, alszunk, lévén részegek.
S kelünk. Korog a hasa. Kényesen
fölmászik rám, nyögök keservesen,
a deszkánál is laposabbra nyom,
ledérkedéssel tönkre így teszen
e bordélyban, hol szállásunk vagyon.

Ajánlás

V ihar, fagy, dér, - megvan a kenyerem!
I gy vesz az ember gubát az eben.
L óg rajtam, pénzit megéri velem.
L otyó, kurafi: passzolunk nagyon!
O csmányoké ez ocsmány szerelem.
N incs emberségünk, hát ne is legyen
e bordélyban, hol szállásunk vagyon!