József Attila

Vasile CiocalteuEgyedül

Mit finomság! Legyen a költemény
göcsös és görbe, mint furkósbotom;
ha varjú károg körülöttem, én
parittyát fogok és agyondobom.

Sok az ellenségem. Mint síkon át,
toronyból nézek el fejük fölött;
mellvasalásul kast kötök,
beléfonva dühük csengő fűrészfogát.

Talizmánul a húsomat akarnák!...
Ha nem látnak - elvesztem, azt hiszik,
bár nem hordják föl ide íjjaik
vékonyka zsenge nyilukat, - a szalmát.

Alám egy vén, születve már, veszett
farkasból három szőrszálat vetett,
bölcsőm ezüsttel löttyentette le,
sün tüskéjével dugta pólyámat tele.

Most hát a foszfort sárban keresem,
szöszgomolyban az élet fonalát.
S mind megfutnak, mert borzas a fejem -
s ha elvész a kalap, legalább gyors a láb, -
nem mernek ezek hátranézni sem.