József Attila

TEMETÉS UTÁN

A láng ellibbent a sötétben,
   amint betört a szélroham,
de mi már hallgattunk is régen,
   mint az öregek, komolyan,
nekünk nem mondott semmi újat
   az a hirtelen zivatar,
belénk nem csapkodtak a gallyak,
   minékünk nem volt ravatal
az elfeketült föld s a mennybolt,
   mely oszladozni fölfakadt.
(Csak most emlékszem rá, milyen volt!)
   Még csak biztató szavakat
sem szóltunk, nem néztünk egymásra,
   mint munka után ki leül.
Csak ültünk ott, mi három árva,
   ki-ki magában, egyedül.

1935. aug. 12.