MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Illyés Gyula

ÉJFÉL UTÁN

Kirakom a kést, az órát, a vén
   naptárt, a sok súlyt, papirost;
ülve magamban az ágy peremén
   nem bánom, nem fáj az se most,
      hogy nem vagy enyém, -
      hogy melléd nem én
fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.

Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt
   nézem a hessenthetlen éjt,
amely beszív majd és feloldja majd
   a szenvedést és szenvedélyt,
      lágy mosolyodat,
      mely napjaimat
nyitotta-zárta, mint a hajnal s alkonyat.

Sötét világ. A sírhoz szoktatom
   - elszoktatva tőled - magam?
Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom
   hangosan száll, oly magasan
      járok kapkodón,
      zihálva nagyon,
mint vénen majd a rideg kaptatón.

A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?
   Hogy elmaradtál, lágy világ!
Barackfa-illatod utánam ér,
   átfog, visszahúz, elbocsát,
      lassan, mint ki fél
      nézek hátra mély
meredélyedbe, gyönyörű veszély.

Az óra, hol mint alvó csiz piheg,
   hol mint... gyors lépteim után
köveivel az ösvény megered,
   lefoly egy vad hegy oldalán -
      Hullok, fölkelek,
      némán így megyek
   mind messzebb, meleg,
édes valóság, szép honod felett.