Dsida Jenő

Alszik a bábu

          Halkan... csöndesen... föl ne riaszd! Alszik a bábu... És
elsuhan mellettem kisleányom, ujjait ajkára téve, anyagondtól
felgyulladt orcával és szemében ég az asszonytűz öröklángja, amely
megvéd, gondoz, ápol és szeret...

          Holtan, kis játékéletében, alszik csöppnyi ágyán, parányi
köntösében, csipkegallérkával a nyaka körül, összetett kezekkel:
a bábu alszik.

          És mintha halkabban ketyegne az óra is és az ablakfüggönyök
elfelejtették volna belegyezni az este illatát, mintha a holt madár
is, az ő talapzatán, a csöndet tartaná bezárt csőrében... alszik a
bábu... halkan, föl ne riadjon!

          És karomba kapom kislányomat és sűrű csókokkal számolom a
pillanatokat, leheletem leheletébe fogózik, nézzük szeretettel és
félelemmel a bábut, aki alszik... öntudatlanul alszik...

          - Jaj, ha fölrezzenne, ha sírni kezdene, mert nincsen anyja,
mint minekünk, mert - éhes volna és szomjúhoznék, mert fájna neki
valami, kérne talán ő is, amint mi kérünk: kenyeret, cukrot, meleget,
virágot és ezüstöt... Talán őt is megtépázná a vihar, és könnyei, mint
fájdalomcseppek, hullanának a fehér asztalkára.

          Halkan... csöndesen... Alszik a bábu.

          És elkergetjük a legyet, hogy a szárnyak zizzenése föl ne zavarja.

          - Alszik a bábu.