Dsida Jenő

A költő

          Kabátgallérja nyakába tűrve... Fütyül a szél, fütyül ő maga
is... A szélben a végtelenség fütyöl - belőle a szegénység fütyöl...
Sápadtan megy hazafelé, a szerkesztőségből, hajnali órán. Most - meleg
szoba, benne asszony, aki vár és kályha, amely tüzes... Most hosszú
álom, amelytől friss lesz az izom, tiszta lesz a szem és könnyű a
szív. S amint eszébe jut, hogy most hazatér, még jobban didereg a
költő. Hideg szoba, legyűrt ágy, sötét kemence.

          Lassan megy a költő az utcán... - a rendőr szalutál, az egyetlen
lény, aki ismeri őt és melegséggel szembeköszönti - egy kocsiból két
ittas gavallér kurjant a költő után... A költőnek eszébe jut: "Lám,
ezek erővel sötétítik el eszüket, míg nekem örökké ébernek kell
maradnom" - és megy és egy holtat visz magával, aki éli az ő életét.

          Hazaér. S amint be akar lépni kapuján - egy kutya ugrik elébe. A
kutya a költőre néz, a költő a kutyára néz. Megértik egymást: A kutya
nem szalad el. Meghemperűl a hóban. S a költő megsimogatja a kutyát és
int neki,

          Belép a szobába. A kutya utána. A kutya és a költő az ágyba
feküsznek. A kutya odadörgöli orrát a költő hideg kezéhez, a költő nem
üti meg, kenyérhéjat hajít neki.

          Ismét kocsi halad el az ablak alatt - ugyanaz a hang, ugyanazok
a gavallérok, de hangjukkal együtt kacag egy asszonyi hang.

          - Ó, asszony, asszony, jó meleg... Meleg ágy. Selyemruha.
Meleg... Gazdagság.

          S a költő szeméből folynak a könnyek és halkan szól, mialatt
ujjai végigsiklanak a kutya fején:

          - Aludj, kutyus, aludj!