Babits Mihály
RÉGI FRISS
REGGELEIM
Régi friss reggeleim nem fogytak el
egészen
még néha villan elém bús napjaim sorábul
egy nap mely
mint aranyos kapú, vakítva tárul
s jövők nyílt csarnokait
igérgeti nekem;
mikor, mint gyermek előtt az almát,
tartja sorsom
a célt, és emeli, hogy ne érjem el, de lássam
s
életem vonata áll veszteg únt állomáson:
egyszerre felsüt a nap,
s megindul életem.
*
Ó jéggel béllett barlang! résed nyíl,
szomorú szív
melyen benéz a napfény, és lánggá csurran a jég!
Jön
egy nemes tanítvány, és hozza ifjú szivét; -
jön messze
szeretetről levél, izenet; -
jön szomorú barátom, kit vigasztalni
vigasz; -
jön Lánykó, nagy szemében hoz huncut örömöket
- mily
öröm énnekem hogy öröm vagyok én neked,
s elindítád a lankadt
órát, szivemet!
*
S most úgy peregnek azon percek és
másodpercek,
mint dobon a diadal! és életem vonatja
zúg boldog
völgyeken át, mert mámor gőze hajtja
és izzó drága szivek fűtik;
és fut merészen,
és kattog és kanyarog vígan, ütemre,
mintha
nem is tátongana mély se balrul ott, se jobbrul,
amelybe
belezuhan talán egyszer, ha fordul...
Régi friss reggeleim nem
fogytak el egészen.
