Babits Mihály
RÁDIÓ
Ének és meditáció.
I.
M e d i t á c i ó.
- Sok évszázadokon át azt hitte az ember, hogy a kiröpült hang
elvész a messzeségben, és elhal, mint a kiröpült lélek. De lehet-e
halála annak, mi egyszer élt? A hang, ha elnémult, még nem veszett
el: a hang halhatatlan, s mikor már nem is hallja senki, él és röpül
tovább! S örök, irtózatos, néma zsivajban járjuk útainkat.
Megőrülne, aki egyszer meghallaná: a föld minden hangja itt
leng fülünk körül. Mily keveset fog föl a fül kis rádiója az óriási
Koncertből, mely kiindul minden pillanatban a földkerekség minden
pontjáról talán egy isteni fül felé!
Ének.
Ülök hegyemen, távol a világtól
és
elkapom a világ hangjait:
Rigók, harangok, s fönn a zengő
Sátor,
az ég, és lenn a zsongó Boly, a város,
gyors vonat,
csapka műhely
a teret átszövik
ezer zajhegyü tűvel.
Óh, tücskök éles tűi,
légbeöltött
szárnyak és gépek szálló hangja, dús
szövedék
földtől égig, úgy ömöltök
hangosan: de még mennyi hang a
néma,
mint láthatatlan írás,
keresztbeírt, vagy úsz
köztetek,
mint a csírás
növénypelyhek úsznak titkon a
szélben.
Egy erdő úszik ott, egy titkos erdő!
Ének, beszéd,
amit szerte a térben
emberi száj zeng, lélek, ujjak, húr,
lelkek
raja száll,
mint köddé-tépett felhő
s elzengő foltmadár.
II.
M e d i t á c i ó.
- Ülj a rádió elé, s forgasd lassan a tárcsát: a hangok tolonganak
minden kis vonal között, milliméterek milliméterein, és minduntalan
fölhangzik a fütty - a csúnyahangú rigó füttye, aki a Rádióban
lakik. Új fütty és új hang - óh ezek az eltévedt Hangok a térben,
melyeket alig megtaláltunk, már újra elveszítünk, mint egy emléket,
- ezek az elszabadult hangok, kik kiszállva messze színházaik
kupolái alól, mint elsuhant lelkek, különös halhatatlanságukban
valami térbeli örökkévalóságba röpülnek némán, csak egy-egy
pillanatra csöngve bele, itt-ott egy önfeledt fülbe, mint egy
régholt költő éneke;
Ének.
Oh, halhatatlan halhatatlan hangok!
Most
kapj el egyet, hegyi madarász!
Madárka! most meg fogom lopni
hangod!
Már a pór herold rigószava füttyent -
micsoda
hercegnének?
Üdvözlégy, messze ház
zenéje, arany-ének!
Ki vagy s honnan jöttél egy
rebbenésre,
hogy tündérmód azonnal tovatűnj?
Párizs? vagy
Berlin? keresnélek, késve:
a mozdulat, mely meglelt, messze vitt
már
dőre lendületben,
mohón, - mint drága bűn
kéje illan az
éjben.
Egy hang tünt el a hallhatatlan
hangok
sűrűjében, mint régmult izgalomból
anonim emlék,
elsülyedt harangok
zengése, egy halott fölvillanó
szava, s mi
megmarad
magányos bús dalomból
a forgó ég alatt.
