Babits Mihály

ÖRÖKSÉGEM

Ilyenkor szünidőn járok a vén szobákban,
ahol a nagyanyám lakik, szegény, magában
kályha táblái közt kopogva hull a gipsz
s az ócska bútoron kopik a régi ripsz
és minden régi fák dobognak és ropognak
szekrényajtó sóhajt, a rossz padlók zokognak,
pattog a nagy sifón, sikít a kis fiók,
sírnak az ablakon a titkos szélvonók,
mindennek hangja van - milyen csodára vársz még?
Harangjátékba kezd, ha lépsz a vén pohárszék,
hol néhány csöpp szobor, üvegből a király,
s Erzsébet, drága hölgy, királynők gyöngye, áll,
egy száradó bukét emlékül régi táncra,
rulett és francia kártyák a pasziánszra
(a présen négy kis ász, gyöngyökből kirakott)
falánc mit nagyapám tömlöcben faragott,
s egy gyűdi Mária, fából kivágva, finom
üvegbura alatt; s a cifra baldahinon
van egy borsszemnyi rés; s ha fény elé vonod,
láthatd e résen át a gyűdi templomot.
És a sok ős pohár! apáim szája szítta
belőlük nedvedet, hatalmas aqua vita!
vadászatról jővén ha meleg és erős
szivüknek jól esett a meleg és erős.
A könyvespolcon is ujat sohase kaptál
katatva mint gyerek; idei csak a naptár
annak is régi vers zöld hátán zongorál,
vers fölött régi kép, erős Komárom, áll.
Van Honvédalbum ott, grammaire és úti napló,
regény is: Paul de Cock s az Arkanzászi rabló.
Egy régi imakönyv, - leválik a kereszt -
a belső oldalán áll: Petrus natus est
anno millesimo... A latin bibliákra
a padlás pora vár; patkányok foga rágja;
de megbecsülve áll a Poesie-kötet,
amelybe még anyám másolt be verseket.
A tömpe asztalon album ezüst virággal,
fekete alapon, ó fotografiákkal:
apák és nagyapák - az őseim! minő
sok régi délceg úr, finom szép régi nő.
Egy Jókai-regény hősei! sok gavallér,
nálam külömb legény! - sok régi módi gallér,
sok régi pantalón: akkor szép uj divat: -
e sok vadász, ivó, kártyás urak miatt
vagyok most koldus én; ezektől örököltem
nem pénzt, de szivemet, amelyet meggyülöltem
nem pénzt, de vágyakat és átkos lelki pénzt,
aranynál súlyosabb s gyűlöltebb aranyészt,
amelyért emberek büntetnek, büntet Isten:
e büszkeséget is, amelybe belevesztem;
s e csillogó szemű, szomorú, régi nők
szerelmet hagytak rám, vakot és vakmerőt,
szerelmet, nem fogyót, mindenre, minden ellen
s hogy majd álmok közé tépődjön rossz szerelmem,
e hölgyek és urak, e régi emberek
sok lelki nyavalyát hagytak rám pénz helyett.
Ezért most, őseim! megátkoz unokátok:
ottlenn a sírban is örökre verjen átok
s ha csontjaitokat megette már a föld:
legyen belőletek minden ami gyűlölt
legyen belőletek mérges gyümölcsök rossza,
legyen belőletek váltóknak papirossa
minőre nevetek írtátok annyiszor,
legyen belőletek tüdők halála, por
és marja lelketek pokolban is az átok
s a szégyen, hogy ilyen - mint én - az unokátok!

                                     Nyugat, 1912. II. 50-51.