Babits Mihály
BALÁZSOLÁS
Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent
Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát
tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a
gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél
közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg
papon,
aki hozzád imádkozott
fölémhajolva,
ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes
szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én
s
ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad
gyermeki
életem a fojtogató
torokgyíktól, s
a veszedelmes mondulák
lobjaitól, hogy
fölnővén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
nem
is gondolva tereád.
Oh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma
is,
segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk
mi, gyermekmódra, balgatag,
hátra se nézünk,
elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
magasabb
szellemek - de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek
gyanánt.
Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán
a bajban újra visszaszaladunk
hozzátok, mint
hozzád ma én
reszkető szívvel... Mosolyogj rajtam, Balázs!
ki
mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén
-
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv
betegség öldös íme engemet
és fojtogatja
torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál,
s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet
cipel
kifulva, akként élek én
örökös
lihegésben. S már az orvosok
kése fenyeget,
rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan olyan megadón
hajtottam
gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már... Segíts,
Balázs!
Hisz a te szent gégédet is
kések
nyiszálták, mikor a gonosz pogány
kivégzett:
tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér ízét,
a
megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a
fulladás
csatáját és rémületét.
Segíts! Te
már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos
felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem
sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az
élet... S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy
dolog a halál.
Maradjatok összesek
Egy
költőt eltemettem
Most már más költő leszek
És leszünk vele
ketten.
