Babits Mihály

B) UTOLSÓ KÉZIRATOK

1934-1940

Furcsa elmenni Délre
és hazajönni télre,
furcsa és iszonyatos.
Halottak napja van ma:
a halottak fogadnak.
Furcsa és iszonyatos.
Milyen puha és süket
ködök tömik az eget!
Furcsa és iszonyatos.
Tán hogy senkise értse
amit a holtak beszélnek...
Furcsa és iszonyatos.

A halottak fogadnak,
kik ujra többen vannak
s olyan nehéz a szivem.
Be jó, hogy messze voltam
s úgy fáj, hogy messze voltam,
olyan nehéz a szivem.
A halottak beszélnek:
mi lenne, ha értenélek?
Olyan nehéz a szivem...
Messze már a pálmafák.
Vacog a szélben az ág:
olyan nehéz a szivem!

mért faggatnak a holtak
kik élve némák voltak?
miért hangos a halál?
miért van, ami nincsen?
miért fáj, ami mindegy?
mért nagy dolog a halál?
hisz úgyis csupa zárás,
véglegesség és válás
az élet, s fiók halál.
Minden élő szerte fut,
csak a halotthoz van út - -

1934. november.

---

- Hányan sirják, panaszolva
ezt az életet:
milyen szép lehetett volna
s milyen csúnya lett!

Nyerstejjel és citromkővel
eltünik a folt.
Csak az életről nem tűn el
ami foltja volt.

- Nem én, nem én szennyeztem be
hófehér ruhám.
Más emberek keze kente
szutykait reám.

Olyan voltam mint fehérre
meszelt tiszta ház,
kit az utcák csőcselékje
behány s meggyaláz.

- Mit csalod magad bús sárház?
Sárból a falad!
Fehérséged csak hitvány máz,
sár vagy az alatt.

Sárból vagy, s ha besároznak:
sirni nincs jogod
saját elemeddel dob csak
aki sárral dob.

- S ha tetszett az Ég Urának
hogy e sárvilág
szinén sárból vert magának
ily kis kalibát - - -

---

Piros virágfejek lámpái lengnek,
ugrálnak a fűszálak a gyepen,
e kertben, hol ma romlott életemnek
rosszizü gondjait szürcsölgetem.

Árnyékba bujtam egyedül és távol,
de mindenütt utánam jő a nap,
keresve óriás reflektorával
s a kert az ő tükre és kémje csak.

Lengnek a lámpák, mint az őrökéi,
arany körök cikáznak hangtalan,
mig eltolva az árnyak venyigéit
az egész vad fény súlya rámzuhan.

Mért üldözöl e vádló fényzuhannyal?
Nincsen elég kéjenced s udvarod?
Hagyj elhúzódni sötét poharammal,
ha már izét elvenni nem birod,

Beleőrülsz, mint ópiumszívásba:
Emberekre gondolni keserű,
keserű s mégse tudsz gondolni másra
és mégse látod, hogy táncol a fű.

Mért nem szállsz, versem, oly csillogva s lengve
e fű fölött mint őszi fonalak,
ha szirom esőz és lassan kerengve
aeroplánján utra kel a mag?

Nem törődve az emberek szemével
mely megvet s kezével, mely összetép,
ringatózva a füvek ütemével - - -

Dobd inkább azt a poharat a földre,
melyben az emberek emléke van,
hadd folyjon el a füvön szétömölve
hol semmivé szárítja sugaram. - - -

Zugliget, 1937.

---

Rossz utakon döcög már velem
az életem:
de minden útját szeretem.

Mint akivel egy bolond vonat
vad ég alatt
sivár, gonosz tájon halad.

S amint fa és cserje tünedez,
elrévedez:
zord ut, de milyen érdekes!

Egymásután marad minden el.
Kopár e hely!
De szivem fölizgulva ver. - - -

---

Mi van veled ember? Nincs már teveled
apád, az Igazság, sem anyád, a Képzelet.

Belépsz az életbe, fejmeghajtón,
mint egy hivatalba, a párnás ajtón.

Nincs főnök itt, s mégis szigorú hivatal
szabja tenni mindenkinek azt amit nem akar.

Az Idő, goromba irodaszolga,
az üres lapokat elébetolja.

Egymásután, s már készen, rubrikázva.
Előre tudod, hogy mit kell irni rája.

Alighogy kitöltötted, elkapja előled,
s úgy nézel utána az elröppenőnek,

mint aki valamit elfelejtett;
s titkon már bánni kezded,

mért nem huztad keresztül a buta rubrikákat,
vagy mért nem rajzoltál inkább valamit, madarat, virágot, - - -

937.