Vörösmarty Mihály

Tizedik ének

     Ekközben lassan futa már a déli verőfény,
És nyugatot közelebb kezdette hevíteni lángja,
S még folyvást dühödött a harc, s vérizzadozással
Mérgesedett daliák egymást fene búban emészték,
És mig erős Isten dühös Ármányt meg nem alázta,
Vert vala rohanó seregek nagy része, s zavarban.
     Itt fejedelmi Zalán Kundot megnyomta hadával,
S a lobogós Csörszöt; vele volt a spártai Hermes,
S mint kirepített nyíl, haladott, hős népeket űzvén.
A két hadvezető állt még, s tüzesedve merész Kund
Vissza Zalánra csapott. Megrengett sárga sisakja,
S bús csengése riadva hatott viselője fülébe.
De hamar a nyilazó Krallin, s lángfürtü Preheszka,
A daliás Kundot leverék fejedelmi Zalánról.
S fürge lovát nyilazó Krallin vesszője megölte.
Ott a bátor hős, megbúsúlt lelke tüzelvén,
Csapdosa szerte, s futó népét harsogva kiáltá;
Akkor Hermessel harcolt fia, s meg-megakasztá
Vad rohanásában. Mint két hegyes éktelen árboc,
Látszottak nagy dárdáik, s mikor összecsapódván
Egymást rontották, recsegett a nagy fa kezökben.
Nem lehetett Csörsznek leteríteni spártai Hermest,
A lobogós Csörszöt nem tudta ledönteni Hermes;
Néha kimozdítá; de merészen visszacsapott az,
És megdöbbenté haragos vad képe az űzőt.
Senkinek a lobogós Csörsz nem hátrála csatáin,
Nem hátrált most is; de mikor hadi népe futamlott,
S atyja szavát hallá, mene ő is. Utána zörögve
Vitte hadát Hermes, s rengő dárdája nagy ércét.
Csörsz hogy Kundhoz elért, biztatta fiúi szavával,
S végtelen örvényként mindent leteríte körében.
Ellenben rohanó Hermes, s lángfürtü Preheszka,
Víttak erőszakosan, s vérengző harc leve köztök.
Víva körűl a népség is, s nagy zajt üte, s hullott,
Mint szelek indultán elhullnak az őszi levelkék.
     Kadosa ekközben belső szekerére borúlva
Sínlődött sebein; de leginkább harca szünésén.
Ekkoron elhagyván harcát, jöve nyalka Zoárd, és
Lágy testvér hangon szomorú bátyjához imígy szólt:
"Bátya! miért vesznél te dicsőség nélkül előttem?
Lásd, gonoszúl fordúl a harcon csalfa szerencsénk:
Elviszlek tova, hol csata nincs, s kéjedre pihenhetsz,
Én meg visszajövök meghalni, ha végnapom eljött."
Erre kemény lelkű hős bátyja viszontag imígy szólt:
"Óh mért szólsz nekem ilyet öcsém, testvéri kezeddel
Mért inkább a földbe nem ölsz, nem fojtasz el engem?
Menj, a nagy bolgárt népemből hídd ki, s boszúlj meg.
Őtet imént dárdám leütötte; de melle vasával
S pajzsa nyomásával jókor kikerűlte halálát.
Engem azonban elért súlyos dárdája födetlen
Oldalamon; de azért meglátsz a harcokon engem:
Csak te rohanj most, s véremnek vasad állja boszúját."
Így szólott; amaz is szavain nem késve megindúlt.
Vitte hadát iszonyún, iszonyúbban vitte acélát.
Máris erőtlenűl hátrál vala Kadosa népe,
Őket Viddinnek bátor katonái szoríták,
Bár Viddin maga nem vala itt. Maga a seregekhez
Ment legelőre, hol a hadat űző párducos Árpád
Küzd vala, s a seregek ritkulva bomoltak előtte.
Ő oda ment; de nevét a hős ordítva kiáltá,
S a rohanó bolgár sokaságnak elébe vetődött.
Ott haragos hangon Viddint többszörte kiáltá,
S véres utat töre kardjával. Levetette Berinkát,
És Tivarót s Rohemet lassúvá tette sebekkel.
Volt egy Ronka nevű bolgár, alhadnagyi tisztben,
A nagy Viddinhez termetre, ruhára hasonló,
S bár nem is olyan erős, de merész, és küzdeni termett.
Ez hogy népe között szágúldani látta Zoárdot,
Arra csapott: "Viddint nyomorú te, mi végre kiáltod?
Itt van most, rettegj, s érezd meg karja hatalmát."
Így szólván nagy dárdával megütötte Zoárdot,
S rojtos pajzsa felét letöré. Mind hitte csalódva,
Hogy Viddin harcol. Viddint ordíta Zoárd is,
S hitte, de nem réműlt, hanem elnémúla keserves
Mérgében, s odaugratván megszúrta halálos
Sebbel erős mellét, s vérét ontotta szivének.
Ronka legott megszűnt, s elhajlott büszke fejével.
Rajta örömbe merűlt győzője; de búsan üvöltött
A bolgár sokaság, s réműlten elálla körűle.
Tas hátul szemesen minden mozgásra vigyázott,
S merre kevergő nép csüggedve vezértelen állott,
Ott termett tüstént, és közbevetette hatalmát.
Szinte nem is tuda most hova menni, holottan ijedve
Ármány lelkétől, több részről engede a nép.
Mégis legzajosabb harcot kezdett vala Hermes,
S a fejedelmi Zalán, s iszonyú katonája, Preheszka,
Hol mikor a szomorú zengést hallotta, serényen
Vitte feléje hadát. De Philó a várasi zászlót
Szerte lobogtatván, szaporán mene, mint az ölő nyíl,
S gyújtogatá népét, s rontotta az ellene vágót.
S most vala, hogy magyarokra rohant a szűtelen Ármány.
Ingadozó fejjel csak alig viva része; nagyobb rész
Már futa, s visszacsavart paripán mellőzte csatáját.
Csak maga nem rettenve megállt a párducos Árpád.
A dühödő Rémnek helyt nem hagya büszke szivében;
Küzde, s dicső feje rettenetes mozgással emelte
A rezegő tollat, s tündöklött isteni kardja,
Mint lobogó mennykő. Hogy azonban látta bomolni
Visszafutó hadait, megfordította hatalmát,
És keserű szívvel mene vissza, holottan elérte
Őt rohanó Viddin, s így szólította kevélyen:
"Futsz-e vezér, nyomorúlt latroknak büszke vezére?
Fuss bár, eltemetem nevedet, s e dárdavas átjár
Testeden, és félénk szivedet megmetszi hegyével."
Így szólt, s a feketés nagy dárdát szörnyen emelte.
Jól hallá e zajt, el sem futa tőle nagy Árpád,
Mint más futna, kit asszony szült félékeny apától.
Nem futa, megfordúlt, s nagyságos homloka látszott,
És csak alig látszott, már villoga, csattoga kardja,
S a rohanó Viddint megszédítette csapása:
Így fordúl meg az égi vihar nagy tengerek árján,
Így fordúl vele meg a tenger szörnyü hatalma:
Mint, Viddin! tereád fordúlt meg erőszakos Árpád;
Akkor dárdádat nem birtad emelni fejére,
Nyelved is elnémult; de az otthagya téged azonnal,
S a szaladó seregekhez elért. Reszkettek előtte
A sanyarú Rémek, s népét kergetni szünének;
Ő pedig így szólott, s meghallák a hadak őtet:
"Hősök vagytok-e még? tí vagytok-e, kikkel Ügeknek
Hős fia, Álmos apám indúlt telepedni nyugatra?
Vagy hova futtok most? Hah! hol vagyon a ti hazátok?
Vissza magyar! most vissza velem, vagy halni, vagy ölni!
Merre vasam villog, s hadat űző hangja sivítand."
Így szólt, s a hadakon végigharsog vala hangja.
Mindjárt égre ható riadással visszanyomultak
A szaladók. Valamint mikor Isten járja hatalmas
Lábbal tengereit, hullám megy előtte tolongva,
Mely az idős sziget orma fölött tüneményesen elcsap,
És szirtet, partot betemet zabolátlan özönnel:
Úgy mene a had erős Árpád fejedelmi szavára.
Megfúvá kürtét Lehel is, s a nemzeti zászlót
Vitte magas kézzel Bulcsú; most lelkesedetten
Mind új harcra hevűl, mind új dúlásra törekszik.
Most vala, hogy futa Isten elől a mátrai Rém is.
Tüstént a csüggedt sziveket megszállta merészség.
Kund, s lobogós fia Csörsz ordítva rohantak előbbre.
Jött Tas is, és ragyogó kardját hozzájok emelte.
Istenes Und bátrabb viadalba vezette vitézit,
És maga hadrontó hatalommal víva közöttök.
A bolgár harcot bátrabban tűrte Zoárd is,
És kivivé tetemét a vélt Viddinnek előlök.
Kadosa, hogy hallá riadozni vezére szavával
A harsány kürtöt, dárdát emelinte hevűlten,
S nem birván, valamint ezelőtt, keseredve lehajtá
Büszke fejét, és könnyei a dárdára csorogtak;
Bojta is elbágyadt szemeit még egyszer emelvén,
A magas égre veté, s így szóla törékeny ajakkal:
"Oh csak még ma viselhetném a harci szerencsét,
S bajvívó karomon bolgárok vére csorogna,
Mily örömest halnék; de talán majd halni fogok, haj!
S a csata híre között nem lesz ragyogása nevemnek."
Ekkép szóla keservesen, és bágyadva lehunyta
Bús szemeit; de Hadúr ráinte nagy égi kezével,
S sorsa, hogyan kéré, a harc, és harci halál lön.
Fenn, hova emberi szem, sem az agg föld hangja nem érhet,
Áll egyedűl gyönyörű ragyogással az életi csillag.
Onnan külde sugárt a hős tetemébe Hadisten.
Szállt a tiszta sugár, vékony ragyogása megosztá
A levegőt, s kedves hangzat jöve lassan előtte.
Éledezett a hős. Lelkét öröm-ösztön emelte,
S a jövevény hangzat megrázkodtatta halálát:
Végre beszállt a fény, s kebelében vette lakását.
Akkor Bojtának megnyilt szeme, homloka gyógyúlt,
És behegedt. Tetemét nagy erő izgatta, s merészség.
Ismét látá a napot, a napalatti világot,
Látá a szörnyű viadalt, s kívánta veszélyit.
Lóra kapott, és népe közé vágtatva kinyujtá
Fényes acélkardját, hol örömbe merűlve tekinték
Bámulatos szemmel katonái, s nyomába rohantak.
Így mikor a daliák mind föllázadtak, előttök
Hadvezető Árpád szágulda serényen: az izzadt
Mén futa, mint szellő, tajtékzó szájjal alatta,
És földet döbbentve vivé fejedelmi hatalmát;
Ő pedig ült, daliás képén nagy lelke kitűnvén.
Rettentő szeme, mint az erős nap fénye világolt,
S mint az ölő villám ragyogott markában acéla.
Párduca messze repült suhogó szélszárnyon utána,
S fenn a bús levegőt rezgő lobogója hasítá.
Gyorsabban nem száll az egek villáma, sem ennél
Nem rettentőbb a felhők szakadása, holottan
Végtelen országok zuhogó özönébe merűlnek;
Nem megyen így keserű mérgében az étlen oroszlán;
Csak bátor keselyű rohanása hasonlatos ehhez,
Mely magasan suhog el szárnyával az égi szelek közt,
S a morajos felhőbe merűl. Ott szája hegyébe
Villámot veszen, és sziklás fészkére lecsattan.
A fejedelmi vezér ekkép szágulda, s omoltak
A népek, valamerre csapott. Maga dölyfösen állott
Rettenetes Viddin, szédűlt feje újra fölélvén,
És Bulcsúra veté másodszori harca haragját.
Véresen, és bátran állott ez előtte, s kezétől
Félté, nem félvén maga, a nagy nemzeti zászlót.
Ekkor jött Árpád rohanó népeinek előtte.
Kit mikoron látott nagy erőben haemosi Viddin,
Hadra szokott szive megdöbbent, s kétségbe vonúla,
De hamar ismét a vak tűz szikrája fogá el,
S lelke vadúl ily gondolatokba merűlve tünődött:
"Viddin! Viddin! erőd hova lett, hova bátorodásod,
Mely veszedelmiddel nőtt, mint kísértetes árnyék
A lemenő nappal, hova lett most bajnok eszedből?
Hah! hogy egy ember előtt meg kell döbbennem ijedve,
Aki előtt csak imént seregek nem mertenek állni!
Óh szállj vissza megint hadi bátorsága szivemnek:
Nem gyermek vagyok én, nem enyelgő gyenge leányka,
Nem! hanem a bajnok Temoronnak fajzata Viddin,
Akik erősök nemzettek, hogy lenne vitézebb
Minden egyéb hősnél, és általa lenne dicsővé
A bolgár sokaság... Ám jőj hát büszke lator, te,
Jőj, hogy véred után Viddinnek híre maradjon."
Hasztalanúl így szólt, s az üres levegőben enyésző
Szózatival gonoszúl játszott a csalfa szerencse.
Ő szaporán Sthenelos ménét megkapva, reá űlt;
Tarta nehéz pajzsot, s kivoná új kardja hatalmát,
Mely még vértelenűl nyugodott a cifra hüvelyben;
Most pedig a legerősb bolgártól fényre hozatván,
Síva röpűlt, s a porlevegőt csillogva hasítá.
Árpád, hogy daliás Viddint közelíteni látá,
Ráösmert, s egy pillanatig szűntette rohantát.
Majd az előre haladt sokaságot félrekerítvén
Szólt s ezeket mondá Viddinnek lelke hevéből:
"Ösmerlek Bodony, (így hangzék magyarúl neve) híred
Elterjedt, valamerre magyar hordozza szerencsés
Fegyvereit; de gonosz bélyeg van nyomva nevedre;
Mert nemzettagadó kész vagy gázolni rokon vért
És bérért idegent szolgálsz; idegennek adózol
Annyi vitézséggel, hogy végre erős hadi munkád
Hírt hozzon neki és neked, és népednek alázást.
Vajha ne jósoljak, hír nélkül fogtok enyészni,
A fizető úrnak harcaiban elaljasodottak,
Száma fogyott kis nép; mert önként messze szakadtok
A vértől, melyhez tartozni szerencse s dicsőség.
Térj meg azért, hajtsd meg karodat hódoltan előttem,
Térj meg népeddel, nagy térű földet adandok
Birtokodúl s helyet és szólást a népi tanácsban.
Nemzetnek léssz tagja, kit én, - úgy adja Hadisten!
Megtelepítendek e boldog földön örökre."
E szavakon Viddin gondokba merűle; de büszke
Szíve acéláról a szó nyila végre lepattant,
Meghódolni kevély, inkább hódítani vágyó,
Veszni rohant vadságában elszánt vala menni
A veszedelmes uton; megtérnie szégyen eszének.
Hős Árpádhoz azért így szólt vala válaszadólag:
"Csábítók szavaid; de valók nem, büszke vezér te,
S nem csatatérre valók, hol kard és dárda parancsol.
Vagy hiszed azt, hogy kit még ember meg nem alázott,
Viddin előtted csak szóért meghódol örömmel?
S nem gázolsz-e te is, ki fenyítesz, szinte rokon vért?
S földet igérsz, mely még el nincs foglalva? s ha Isten
Úgy akarandja, soká nem lesz? De halálos ütésre
És nem szóra jövék ma eléd. Az utóbbi világ majd
Lássa meg, a két nép meddig fog fényleni? Melyik
Fogy meg előbb nemzettagadó romlásban elesvén;
Kettőnknek sorsát pedig itt válassza ez óra."
Így szólt s megrohaná a nagy fejedelmi leventét.
Mint mikor éktelenűl zendűlvén, összecsap ég, föld,
S a beborúlt egeket csak villám fénye deríti;
Itt pedig elmohosúlt üregekből kél dübörögve
A zivatar, s vele fölharsog nagy tengered, oh föld!
És egyszerre világ vas sarkai meghasadozván,
Völgy, és hegy remeg, a nap, hold, és csillagok ingnak,
S mindeneken rémítve uralkodik a vad erőszak;
Ilyen erőszakkal két hős egymásnak eredvén
Összemegy itt földet rengetve, halálos ütésre,
És csattog, csörög a fegyver, s a fényes acélhegy
Messze kivillámlik, haragos szikrái lehullván.
Bámúl a sokaság környűl, és szünteti harcát;
De hamar elzúg a szélvész, hamar elvesz erősök
Karjai közt a harc, ha harag gerjeszti föl őket,
S véröket, életöket meg nem kímélve csatáznak.
Vág Viddin, s fényes vasa Árpád pajzsa felé száll,
S azt nagy zörgéssel ketté lehasítja középen;
A rezet, és a bőrtömetet, s a vas lapot egyben
Megszegvén bemerűl; de nagy Árpád sértelenűl van;
Visszacsap, és Viddin sisakára lecsattan ütése.
Szörnyebbűl ennél Istennek mennyköve nem csap,
Nem súlyosb a vízszakadás. Nem tartja hatalmát
A sisak, és nagy haj, sem erős koponyája; az éles
Vas lemerűl, hol az életerő lakik, agyvelejébe,
És hidegen megy mélyen alá. Viddin feje hajlik,
Mint hajlik Haemos tetején a díszes iharfa,
Melyet hasztalanúl sok időig vágtak erőtlen
Fejszések, s környűlültek fáradva; de jő a
Tengernek zivatarja vadan, megrázza tövében,
S ott harsogva ledől a nagy fa vak éjszaki völgybe.
Így dőltél te is el, bolgárok erős feje, Viddin!
Rajtad az összetörött fegyver rémítve csörömpölt,
És bátran dobogó szivedet megtörte halálod.
A fejedelmi magyar tovamenvén, déli világként
Vitte az öldöklő vasat, és sereg omla előtte.
Bojta, hogy a harcokhoz elért, népére Zalánnak,
Mint lecsapó sólyom, veszedelmet, s szörnyü halált vitt.
És legelőbb agyas Ocsko fejét megszegte vasával,
Aki legott nyergére borúlt, és vére leomlott.
Ennek védelmét Krallin vállalta ivére,
És nyilazott, de nyilát nem jól hordozta szerencse.
Elröppen vala Bojta fölött, és messze suhanván,
Gyengén a lobogós Csörsznek süvegére leszállott.
Még egyszer nyilazott, de vitéz Bojtára hiába
Szórta nyilát. A bús vég még nem szálla szivéhez.
Bojta ezenközben lecsapott Dernára, ki görcsös
Nagy bottal közelíte vadúl; őt Bojta fülénél
Balról támadván, megvágta, s midőn amaz erre
Megfordúlt csikorogva, nehéz véres feje zugván,
Jóval előbb, hogysem botját Bojtára lecsapná,
Már hős Bojta, nyakán beveré kardjának acélát:
Így ez is a véres földet megölelte, keserves
Kínjában kezeit rágván. Nagy botja fejénél
Fetrengett, mint egy magas ág letörött fa tövénél.
Bojta továbbrándult, s Rányit megütötte derékon,
S cifrás nyergéből lebukott ez azonnal. Utána
Elvesze Dorminolik, s agg Kempi Preheszka fiával,
Sárga Zoborral, kit mikoron kopját löke hozzá,
Visszavetett kopjájával hős Bojta lesujtott.
Ment azután, hol nagy zajjal fejedelmi leventék
Víttanak egymás közt. Hős Kund Alpári Zalánnal;
A lobogós Csörsszel Hermes; lángfürtü Preheszka
Visszaverő Tassal, kik, mint az erőszakos éjszak
Erdeje zúg, ropog a zivatarban, zúgva, zörögve
Egymás közt iszonyú zajjal fene harcokat űztek.
Bojta is arra rohant, s Hermes katonái közűl az
Ellene jött macedó Theophilt nyakszirten ütötte.
Védni rohant Xenophon, Hermes testvére, dsidával.
Bojtát hóna körűl megszúrta, de Bojta boszúsan
Visszacsapott, és jobb karját leütötte könyökben,
S nem szűnvén, kebelébe veré a kardot; amannak
Teste legott leesett, s nyájas képére halál űlt,
Bús feketén, mint űl tengerre az éktelen éjfél.
A porban még fetrengett, rángatta nyakával
Gyenge fejét, s Hermes! Hermes! kétszerte kiáltá.
Harmadszor rebegett, s ajakán testvére nevének
Hangjai szellőként szomorú lelkével enyésztek.
Így vesze ő, Bojtát a seb fájdalma hevíté.
Népe közé mene kötni sebét; de körűle süvöltő
Torkokon a görögök Hermest szomorodva kiálták.
Jött az, s a lobogós Csörsznek kikerűlte csatáját.
Mint röpülő nyíl, jött, s haj! öccsét halva találta.
Nem várt, nem szólott, köny nem futa bánatos arcán;
De szive síra, s boszút ordított benne haragja.
Mind a népe között álló Bojtára mutattak.
Arra rohant; az erős népet dárdája megosztá,
Bojtához juta, és oldalt megszúrta dühödve.
Bojta nehéz szívvel tüstént eldőle, s veszendő
Bús feje porba merűlt. És ekkor az életi csillag
Visszavevé sugarát, mely búsan zenge, miként zeng
A panaszos lantnak megpattant húrja, s rezegve
Égbe kerengett a kínnal telt földi határból.
     Ossa vidéki Philó bal szárnyát űzte nagy Árpád,
S már készűlt a várasiak harcába merűlni,
Hogy kezöket fáradt Undról csattogva leverje;
De szomorú zajjal jött Bojta halála fülébe,
S a győző Hermest bús szemmel látta ragyogni.
Ekkor megfordúlt, s biztatván, szóla Lehelhez;
"Hallod-e a bús zajt, szép kürtű gyermeke Tasnak?
Haj! nem csalfa zaj az, Bojtának veszte van ottan;
Menj szaporán, ódd a népet, verd vissza ölőjét."
Monda, s rohant a hős, szép kürtű gyermeke Tasnak.
Lógva hagyá buzogánya fejét kürtének alatta,
S dárdát vett jobbjába, de a hadi kürtöt először
Megfúvá nyargaltában. Harsogva hatott el
Hangja, s az elcsüggedt fejeket büszkébben emelte.
Bojta körűl tüstént iszonyú harc támada. Hallák
A kürtös daliát közelíteni, s bízva csatáztak.
Hermes is elborzadt hangjára, s kitére közűlök,
Hogy Lehel ellen erős dárdáját győztösen üsse.
Összemegy a két hős. Hermes téveszti szurását,
Ellensége ruhái között megy el érc hegye. Akkor
A szép kürtü Lehel Hermes pajzsának irányoz,
És üti; de kitörik ropogó dárdája kezéből;
Őt Hermes nyomban, mint gyilkos erős fejü sólyom,
Űzte, s körűl szomorún harcoltak Bojta vitézi,
S már emelé iszonyú magasan dárdája hatalmát,
Mely mint nagy mennykő csattana Lehelre, de gyorsan
Visszaszökik jó sárga lován a szittya levente,
És buzogánnyal csap Hermes mellére, holottan
Nyilt vala a páncél, s vastag nyaka bőre fehérlett.
Ottan (előbb hogysem suhogó dárdája leszállna)
Érte csapás, s felső csontját döbbentve betörte.
Hermesnek dárdája leszállt, de nem olyan erővel,
Mint kele, s kártalanúl lezuhant vállára Lehelnek:
Hős Lehel a dárdát büszkén elrázta magáról;
De Hermest végső lélekzete nyomta. Keményen
Csapkoda rá Lehel, és agyban verdeste. Lefordúlt
Ő, s szép fegyvereit, s testét paripája tiporta.
Ekközben Krallin Lehel arcát vette irányba,
És meg is érte, piros vérét bőrére kiontván;
De Lehel a könnyű sebbel nem gondola: harcolt.
És ismét jöve más nyíl is, mely szügyben ütötte
Sárga lovát. Megroggyant az, s nem vitte ülőjét:
Akkor mind örömes zajjal rohanának elébe
A sisakos görögök s tótok fejedelmi Zalánnal.
Ellenben leütött Bojtának népe csatázott.
Jött maga is fejedelmi Zalán, és üstökös Indát
Földre veré, süvegét, s koponyáját összehasítván.
Megkergette Vihart s oldalt úgy szúrta, hogy egyben
Összerogyott, és földre zuhant nagy teste lováról.
Már Lehel a hősök közepett maga álla; de jöttek,
Mint ropogó villám, lobogós Csörsz, s apja merész Kund,
Megronták a kört, tágúlást adva Lehelnek.
Jött Tas is, és harcolt rohanó fejedelmi Zalánnal;
Csörsz pedig egy csapatot maga bontott, s vitte halálos
Dárdáját legelől. Krallin futa tőle; de nyomban
Száguldott Csörsz, és félénk hátába ütötte
Dárdáját. Hegye messze bement, s megfúrta veséjét.
Gyors Krallin leborult. Íján megpattana húrja,
S dőltében nyíllal ragyogó puzdrája lecsörrent.
Csörsz kivoná az erős dárdát, s így szóla fölötte:
"Hitvány! tőled sem fog többé senki remegni;
Sőt tőled nem is, a nyiltól, mely szívedet őrzé.
Jó híred sem lesz; mert Csörsz, Kund gyermeke győzött,
Gyors nyilazó kezedet fényes dárdája leszegvén;
És nem lesz, ki dicsérhessen, mert nemzeted elvész
Még ma, reád pedig a pusztának férgei jőnek,
S tagjaidat megeszik, s nyomorúlt rosz véredet isszák."
Így szólván fölemelte fejét a büszke levente,
Ment tova, mint vértől párolgó mérges oroszlán;
S a leütött Krallin katonái futottak előtte;
Más részről azalatt végső munkára sietvén,
Jára vezéri Philó, s a réműlt népeket inté,
A hadakat szaporán megjárta serény lovon, és hol
Viddinnek népét, s a többi vezértelen álló
Népeket észrevevé, fenn szóval kérve, fenyítve
Harcba tüzelte, s kemény sorokat rendelve továbbkelt.
És mikor a sorokat mind végigjárta, hadához
Ment ismét, s magasan viteté a várasi zászlót.
Ott a várasiak közepett vágtatva ragyogván
Harcba rohant; de közel jött már a párducos Árpád.
Földre veré Sthenelost, ki vezéri Philónak elébe
Futva gyalog sietett, kelevézét hátrafeszítvén.
A kelevézt Árpád elvágta, s utána leszegte
Gyenge nyakát az erőt vesztett nyúl szívü görögnek.
Árpád öldöklő kezeit nem vette le rólok;
Szűntelen ölt, s a nagy zászlót közel érte vasával.
Ott szorosan pajzsos görögök búsúlva megálltak.
Közbevevék a nagy zászlót a harci vezérrel;
De mikor Árpádnak megcsattana kardja közöttök,
Sárga halálképpel mind nagy réműlten oszoltak,
S a zászló remegett félénk tartója kezében.
Bulcsu leverte Thoást, Árpád a strímoni Zénót,
És Notarast: annak beleit kihasítva, emennek
Vállát érve, s erős fogait megtörve agyában.
Mind egyszerre nehéz fegyverrel földre zuhantak.
Árpád harmadszor Zákóra, a várasi zászló
Tartójára csapott. Megüté azt vakszeme táján,
Hogy tüstént nyergére borúlt, szédült feje csüggvén.
Ekkoron Árpádot végső diadalma vezette,
Rája rohant, szörnyű szemmel két félre tekintvén,
A zászlót kivevé, s magasan fölemelve kiálta,
Hogy végigrengett seregén nyers hangja szavának.
Nagy Faragónak adá, magasan hogy tartsa közöttök.
Ekkoron a zászlót meglátták gyors hadi népek,
Kik követék Undot, kik víttak nyalka Zoárddal,
Mind magasan ragyogó fegyverrel előbbre rohantak.
Megrémült pedig a görög, és futa gyorsan előttök.
A bolgár makacsan helyt álla, de kardja Zoárdnak
Irtogatá őket, mint tűz a sárga kalászok
Dús sorait, vagy erős fejszés töves erdei fákat,
Aki korán kimegyen sűrűn nőtt dombi berekbe,
Hol fiatal fáit szaporán vágdossa, s mikorra
Szemközt a delelő nappal fáradva lenyugszik;
Már hosszan beterítve van a zöld erdei tájék.
Ekkép ölte Zoárd, s kopjás katonái az álló
Bolgárok seregét; de megűzé párducos Árpád
Ellensége hadát, s most ketté válva, veszendő
Osztályban gyengén harcolt segedelme Zalánnak:
Hermes népeit ővele a harc mérge kizárta
Vára mezői felé. Lobogós Csörsz, s apja, merész Kund
S a fene képű Tas villogtak előtte tömötten.
Itt pedig a fejedelmi magyar csattogva szalasztá
A réműlt hadakat, s a várasi büszke csoportot.
Megfordúla Philó kétszerte; de a hadat űző
Árpádnak kezeit nem merte bevárni, nem a bús
Villámló szemeket, s daliás komor arca hatalmát.
Most imez, a rohanó seregek fejedelmi vezére
Megszüntette lovát, s nagy hangon utána kiáltott:
"Gyáva! Ki más ezerek lelkét viadalra tüzelted,
Futsz most kardom elől, nem tudsz meghalni vitézűl.
Bár hát fuss: de tiporjon meg vas lába lovadnak,
S a véres Tisza nagy halait táplálja sziveddel;
Mert nem vagy méltó seregeknek előtte ragyogni."
Gúnyosan így szólott, hogy megfordítsa futását;
Mert igen óhajtá megvíni; de hűlve, remegve
Ment a csalfa vezér, mint párás csillag az égen,
Mely leszakad, s halovány lángjának fénye kialszik.
Már közel ért veszedelméhez. Tisza partja fölött egy
Fűz mellett hökkenve megállt. Örvényesen ingott
Lábainál a víz, remegő árnyéka halálként
Látszott mély fenekén, de körűle csoportosan álltak
A réműlt katonák. Mind erre rohantak eszetlen
Bódúlásokban, s nem volt, ki megója haláltól;
Hátúlról pedig a magyarok riadása dörömbölt.
Mint rontó zivatar jöttek csillogva, robogva,
S mérges ölő nyilak, és kopják röpdöstek előttök.
Ritkult a sokaság; jaj, üvöltés támada benne;
Holtakkal beterűlt a part, s Tisza árja piroslott.
Árpád is véres kardját hüvelyébe taszítá,
És dárdát ragadott, s kivetette vezéri Philóra.
Jó tova volt, amennyire majdnem futhat el ember
Húsz lélekzet alatt; a szörnyű dárda pediglen
Elfuta, mint villám, s lecsapott derekára Philónak.
Ekkoron az többé nem mert mulatozni helyében;
A víznek szöktette lovát. Hortyogva vesződött
A hű pára, s urát magasan hordozta; de égett
Ennek háta közén a dárda, s befogta sötétség
Bús szemeit. Most mind zajosan szöktettek utána
A vert, dúlt seregek, s mikor a mély vízbe merűltek,
Két részről kicsapott a víz, s gyász színbe borulván,
A letiport füveket görögök vérével itatta.
Benn az erős örvény közepén sok bajnok elűle,
Sok lemaradt lova hátáról, elhányva sisakját
Küzdött a habbal, de veszendő társa lehúzta,
S vad halak étkéűl a mélybe ragadta magával.
Másokat a nyilak értenek el, kik halva lehajták
Vérbe borúlt fejöket, s bőrös pajzsokra terűltek.
Haldoklók közepett sokszor lemerűle az élő.
Jaj hangzott, s szomorú bőgés, s magas égbe kiáltás;
Zengett a dagadó Tisza, s partjai visszamorogtak.
     Ossa vidéki Philót siető lova vitte: de mostan
A szárazhoz elért, s lerogyott, párája kifogyván.
Ott ura is csak alig birván nagy fegyvere súlyát,
Nyögve kiváncorgott, s lelkét a partra lehelte.
Ez lett a kiveszett görögök hírére Görögrév.
     Ekközben tüzesen harcolt a második osztály,
Még fejedelmi Zalán, és a lángfürtü Preheszka
Álltanak, és az erőt nyomták bizodalmas erővel.
Példájokra megállt Alpár bús népe s csatázott.
Mindennél rettentőbb a lángfürtü Preheszka.
Ez hogy sárga Zobort, kit főkép kedvele köztök,
Nem látá a harci mezőn, fene bánatot érzett
Durva szivén, s lobogó dühhé vált búja szivének.
Vér habzott ajakán, s égett hadi tőre kezében;
Szerte futott, ordítva fiát, és ölve kereste.
Sokszor mennydörgő szava zengett a hadi zajban:
"Hol vagytok kik elöltétek deli gyermekem éltét?
Hol ti veszett ebek? Oh mért bátran előmbe nem álltok,
Hogy lecsapott fejetek dőljön tetemére fiamnak?"
Így ordíta. Reá bátran rohanának az elhúnyt
Bojta vitézei: ő pedig ölt, s pusztíta közöttök.
Mellben szúrta Bakót, mikor ez buzogányt vive rája,
S fültövön agg Csabait, s a tőr áltjárta egészen
Hősi fejét. Ezeket tüstént betakarta halálok,
S testeiken habzó paripák vágtatva tiportak.
Ezt az erős Balator nem tűrte nyugalmasan, indúlt,
Mint szakadó felleg, s arcúl támadta Preheszkát.
Szinte fejét ketté vághatta; de összesivítván
Parti darázsrajként rázúgtak az ifjak azonnal,
És leverék apjok lábához, előbb az idősbik
Szúrta, s vidám szeme húnyorgásit örökre lezárá.
Ott elesett Balator, s hálóként összelyukasztott
Teste, körűl, bőven gőzölgő vérit okádta.
Szint' akkor, vesztére jövén, az idősbet agyalta
Réz buzogányával gyors Téti; de visszakerűlvén
A testvérekből háborgó Konka, nagy átkok
Közt Tétit hátúl karddal megvágta derékon.
A gyors Téti hajolt, valamint szép délszaki szálfa
Hajlik az erdőben, melyet vihar ére középen;
Mégis emelte vitéz karját, és visszasuhintván,
Ketté vágta fejét Konkának: csakhamar őt is
Körbe vevék, s az erős, és bús atya tőre hegyével
Megszúrá mellét, hogy szörnyethalva lefordúlt.
Most iszonyúbb lett még a harc riadása közöttök.
Mint mikor a sívó tigriskölykekre rohanva
Öl, pusztít nagy erőszakkal két sárga oroszlán,
S nyomban előrohan a tigris nő, s híme: holottan
Körmeik, és fogaik egymást lángolva szakasztják;
Reng a nagy barlang, s morajokkal bömböl az erdő:
Így küzdött, fiait védvén, lángfürtü Preheszka,
S messze sivalkodván szava, s hosszú tőre ragyogván,
Rettentő vala harcaiban, s rohanása halálos.
Hallá ezt alpári Zalán, s bizodalmas erővel
Villogatá kardját; de körűl alig állhata népe
Kundnak, s a lobogós Csörsznek, s fene Tasnak előtte.
Még csak az elbúsúlt atya harcolt győztös erővel.
De most közbecsapott Karadónak gyermeke bátran,
A pajzsos Televér, s mint kőtorony álla közöttök,
Somnyelü dárdáját sebesen forgatva fejöknél.
Izmos volt Televér, izmosb valamennyi vitéznél,
Aki ma itt harcolt, s volt bátorsága szivének
Tagjaihoz képest: ki sem is tért senkinek, és a
Seregeken dúló keze, s fegyvere véres utat tört.
Hímes erős kápát emelintett barna fejével,
És pajzsán látszott az iramló Rémnek alakja,
Akit erős Isten hajdan megaláza Kiónál.
Így mene nyugtalanúl járván a vas csapatok közt:
Dárdáját vér és por lepte, s vitézi ruháját.
Most, hogy alóla kidőlt lova, harcra gyalog mene, döntő
Órjás lábával letiporta az ellene küzdőt.
Így jött a szörnyű ide is, s hogy zúgva kinyújtá
Hosszú dárdáját, megütötte Preheszka vitézlő
Két fiait, kik azonnal együtt a földre borultak.
Ott ugyan az, kit utóbb ért meg dárdája, ledőlvén
Élve maradt a holt testvér tört oldala mellett,
S lassan emelte fejét, s kivoná a kardot alóla.
Ekközben Televér ágyékon szúrva lesújta
Még egy erős testvért, s mikor atyjok szíve szakadva,
Vért sírván szeme, tőrével Televérhez utat tört,
A negyedikre rohant, s kebelét leszegezte vasával.
Ekkoron, akit előbb leütött, föltámada ismét
Holt testvérétől, s karddal megcsapta derékon
Dárdanyelét, mely ott mindjárt a földre lehajlott.
Még hozzá csapa másodszor; de hatalmas ütését
Föltartá Televér pajzsával, s visszarohanván,
Megragadá őt, és kardját kicsavarta kezéből.
Ekkor erős karral fölemelvén vitte magával,
Mint viszi héja fiát, s keselyű a gyáva galambot.
A gyermek szomorún vergődött, síva kiáltá
Hátramaradt apját. Őt a nagy bajnok azonban
Szüntelenűl ragadá, széles mellére szorítván.
De közelíte vadúl a bús atya, és löke súlyos
Somfa gerelyt, mely nagy Televért lábszáron ütötte,
Erre megállt, és a vergődő gyermeket ottan
Földbe csapá nagy erőszakkal, hogy azonnal elájúlt.
Rátapodott azután, s lelkét kitiporta dühében.
     Oh mért kelle, szegény atya, nemzened ennyi veszélyre
Hős fiakat, vagy mért egyebütt nem veszhete léted,
Hogy fiaid szomorú végét keseredve ne látnád?
Jősz, s lecsapott fiadat már késő menteni. Gyilkolsz,
S haj! elhúnyt fiadat tőröd hegye vissza nem adja.
Jött némúlt kínban szaporán lángfürtü Preheszka,
S már fia halva feküdt. Televér is visszatekintvén,
Oltalmat keresett; gerelyét csikorogva kirántá
Nagy szárcsontjából; de hegyes tőrével elérte
Ellensége, s kinyílt hónát megszúrta, holottan
Mélyen elült a vas vérében. Szúrni akarta
Még egyszer; de reá, mint sértett erdei, mely nagy
Méreggel veri lángagyarát, s öli, marja vivóit:
Úgy mene megbúsúlt Televér, s megölelte derékon
Vérengző vas karjaival, s a földre lenyomta.
Ott hangos torkát végső veszedelmes erővel
Fojtogatá, s iszonyú kínzással elölte, aléltan
Földre rogyott maga is, s diadalmát érte halála.
Bámúlt a sokaság, iszonyodva megálla körűlök.
A fejedelmi Zalán többé nem merve megállni,
Vérző szívvel eredt szaladásnak. Utána csapongva
Csak kevesen mentek hűséges régi vitézek.
     Már félig lemerűlt a nap, s bús gyenge sugára
E gyilkos földön, s vizein reszketve borongott,
S szálla setéten, mint örök éj, a felleges alkony;
Párducos Árpád most fordúla meg a Tisza mellől,
S amint jött sebesen, szaladását látta Zalánnak,
Aki, miként felhő szalad a szélvészes erőtől,
Mely feketén döbörögve kikél, s ordítoz utána:
Ugy szaladott szomorodva setét végének előtte,
S várait, és gazdag földét megvédni felejté.
A fejedelmi magyart nagy erő izgatta, serényen
Vágtata, s vitte vasát öldöklő karral utána.
Már közel ért, s zúgó Halecet megütötte. Lovastúl
Megdőlt az, s ott halt, lelkét elszánva uráért.
De legelől futa gyors paripán a gyáva vezérlő,
S futta körűl immár kört vont a barna setétség.
Ekkor elállt Árpád, s harsogva utána kiáltott:
"Alpárnak fejedelme! megállj, hova futsz el előlem?
Hol van büszke szavad, melyet követeiddel üzentél?
Vagy fuss bár; de tudom többé nem látod ezentúl
Alpárod mezejét, se füvét nem rágja le marhád.
Bajnokaim, s az erős fiak anyjai, díszleni termett
Hajnal ölű hölgyek fognak telepedni meződön:
Rajta tenyészend e nemzet, s országokat állít."
Így szólott. Amaz a rettentő szózatok árját
Még hallá, s szörnyű dobogással vert szive keblén.
Meg sem is álla, kevés haddal keseredve szaladván
Honna határaitól, miglen Nándorhoz elére,
S búba merűlten csak távolról nézte sajátját.

Görbő, Pest, 1823-1824. júl.