MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Vörösmarty Mihály

ÓDÁK

1

Nézzed, Barátom, mint halad el korunk,
Mint múlnak el, nézd a siető napok.
     Bármily enyelgő vigasággal
          Voltak azok jelesítve, futnak.

És elragadják a vigaságot is
Magokkal, amint vissza nem áradoz
     A víz, ha elfolyt, úgy az élet
          Elhaladott kora vissza nem tér.

Fogantatásunk napjai szűntelen
Nagyobb időket érnek, erőtelen
     Lábunk először tántorog, s csak
          Ártatlanúl hebeg a szopó nyelv,

S majd tiszta szókat kezel, megerősödik
A láb - Tanítót néki! - deák legyen. -
     Ez kis korunknak tárgya, melyért
          S más okokért szomorú csapás ér.

De még csak álom s kezdete bánatos
Sorsunknak, amely gyakran hanyatlani
     Készűl, s keservünk nyúgtalanná
          Tesz, kiriaszt örömünk öléből.

Csendünk mulandó, bármi elégedést
Ajánl szerencsénk, mert sima talpain
     Mint jött, viszont elhagyhat; amint
          Nagyra emelt, megalázhat ismét.

Pest, 1817

2

Kit meg nem ejtnek vágyakodásai
S nem gőgös érzés ösztöne bátorít,
     Túl a ködök híg gőzein, mint
          Mennyei nézi, miként haboznak

A nagy világnak sok fiai, miként
Küszködnek önként, s hímezik álmokat,
     Mint sorsok, ők is változandók,
          Mindezeket szabadon tekénti.

Nem képes őtet megszomorítani,
Úgy hogy baján ne tudna segíteni,
     A sors csapását bármi terhhel
          Sújtsa reá zavaros kebléből.

Még ha sanyargó vándor is, a veszély
Rettegtetését űzi s erőt veszen
     Mind azon, amit meg nem enged
          A jeleset szerető becsűlet.

Pest, 1817-1818

3

Bosszús sziveknek képtelen átkait
S a vad Tyrannak veszteni kész szavát
     Nem féli megréműlt tagokkal,
          Aki valót s igazat szeretvén

Kényére önként nem szeret hajlani
S jóért keményen küszködik, érte hal.
     Semmit magának meg nem enged
          Amire mást vetemedni nem hágy.

Amit szivében forgat az értelem,
Nyelvével olykép adja ki titkait,
     Bármit reménylhet, véleményét
          S ami igaz, nemesen kivallja.

Feltételében félre csapó szelek
Nem ostromolják állhatatos szivét.
     A büszkeséget félre vetvén
          Csendesen áll örök oszlopánál.

Pest, 1818

4

     Már megszűnnie láttatik
Köztünk a szeretet, mely vezetett szabad
     Útban képzeteink után,
Míg egy váras ölén izzadozánk egyűtt
     Pallasz mennyei kincsein,
Vagy nyájas ligeten, (hol suhog a Zefír
     Andalgó szele kedvesen
Fejtvén a kikelet gyenge virágait;)
     Űzénk a komor ész baját.
Vígabb gondolatink messze repűltenek
     A szél reggeli szárnyain.
De haj! elragadá e vígaságot is
     Tőlünk a beborúlt idő!
S már megtért komolyabb életidőnk, noha
     Két év sem folya el! - Siet
E korban ki-ki nyílt élte virányait
     Szedvén végzeni, mit tegyen.
Mely végzése után rendeli életét;
     Ha nem kedve szerént való,
Mindjárt kezdi szegény váltani sorsait
     És így nyúgtalan éltet él.
Boldog, hogy ha talán állapodást talál
     S boldog! aki reménylett így.
Mert akit nyugalom csende megállapít
     S táplál a megelégedés,
Azt még a rohanó sors dühödése sem
     Képes megszomorítani.
Igy folynak komorabb gondolatim, midőn
     Ámúlok csoda tornyain
Pestnek, vagy felemelt házfalak aljai
     Közt járván tapodom kövét,
Vagy a tarka hajók rendjein alkatott
     Hídnak népeit, úntalan
Zörgéssel haladó hintait a vizek
     Hátán menni tekéntgetem,
Vagy szárnyas ladikon lengeni s a Duna
     Túlsó részire szállani,
Hol sziklákra feszűlt ormain a magas
     Gellérd épületet mutat
S nagy Mátyás szeretett lakhelye Hermine
     Gyászos holta után szomorg,
Nemrég nyert örömét sírba temette már,
     Honnét vissza nem áradoz!!

Pest, 1817-1818

5

          A pusztai vadász

A Tél már befödé sikos
Havával, telehinte téreit. A hegyek,
     Hol Bakkus növevényei
S jó nedvvel dagadott sárga gerézdei
     Oly víg szűretet adtanak,
Száraz fagyja alatt nyúgszanak, a tavak
     Eggyé állt vizein lebeg
A jég, és kisimúlt útjai fénylenek.
     A bércek bokros ormai,
Az erdők, ligetek, már beborúltanak.
     Klóris gyenge virágait
A dér földre veré pusztai rétemen.
     Köd felleg szakadoz felénk,
Midőn én vadakat lépre lesek, s ebem
     Körűlem szemesen szökik,
S intésemre nyulak nyomdokit üldözi.

Pest, 1817-1818

6

Boldog, akit kész megelégedéssel
A magány nyúgalma fogad keblében.
Kedvesen töltvén idejét mezőknek
          Tágas határin.

A boszús szívek dühödésit, őrűlt
Várak háborgó zajait nem hallja;
Amikor mások sanyarú bajok közt
          Napjokat élik.

Boldogabb mégis, kinek hű baráti
A viszontagló ölelések által
Nyájasan hivják örömökre szívét
          Bármi vidéken.

Mert vidítják őt, mikor a magányzók
A rideg puszták sivatag vidékin
Végtelen csendben az unalmas álom
          Képeit űzik.

Pest, 1817-1818

7

Egy barátom verseire I-ső felelet

Ámúlásba hozott verseid hangzata,
Mellyel jóra derűlt kedvedet ékesen
Zengvén a vigaság ömledezési közt
Szíved gerjed enyelgeni,

S a víg ünnepeket tiszteli. - E jeles
Mű mellett magadat kellemesé teszed;
Fellengző hevedet képzetid éltetik
S jegyzik hű kebled érdemét.

Bámúlok, mikor a puszta magány borúlt
Csendét s a sivatag berkek homályait
S a sziklára feszűlt bérceket énekli
Bús képzetbe merűlt dalod.

Mint üdvözlöd az ég csillagai felett
A Holdnak ragyogó s játszi sugárait
Egy csendes liget hüs halmain űlve a
     Nyárnak harmatos éjelén.

Boldog, haj! mi igen boldog az, akit igy
Enged minden időn érzeni sorsa, igy
Vezérl szent tüze, s nyílt élet virányait
     Lantos zengzete kelleti.

Boldog vagy Te is hát! - Én pedig úntalan
Lármák közt rebegek, s félbe szegett dalim
Búsítnak, töredék énekimet tova
     Hányván kedvem is elhagya.

Pest, 1818

8

              II. felelet

Még visszatérhet kedved ez úntalan
Zajjal zsibongó lárma között, s viszont
     Zenghetsz enyelgőn, s bajt elűző
          Lantod öröm dalolásra vethetd,

Ha dolgaidnak terhe megengedi.
Majd a Zefirnek szárnyain a tavasz
     Több jót hozand tám, s a szomorgó
          Szívre borúlt ködöt hátra űzi.

A kis levélkék fürtjein átszökő
S a zöld ligetnek térit ölelgető
     Lágy szellet ismét visszatérend
          S a szeles éj dereit feloldja.

A kert közel van, mely feselő levél
Fürtökkel újúlt fáit emelgeti,
     Melyben pirúltát hajnalúnknak
          Sok daloló madarak köszöntik:

A rengeteg fák aljai harmatos
Űlést ajánlnak, már mikor a deres
     Télnek csikorgó jégre tódúlt
          S felrakatott hava szélyel olvad.

Kényedre szintúgy itt is hajolnak a
Parnasszi Múzsák, s dalra hevítenek
     Habár kerűlnéd őket, el nem
          Állanak ők soha tőled immár.

Pest, 1818

9

              III. felelet

Nem képes hát már bármi derűlt idő
Bánatra gerjedt szíved erős sebét
     Enyhitni? s búdnak nincs határa,
          Mely vigadó hevedet kiveszté?

Bár messze van még a tavasz, és borúlt
Észak felűl mind egyre süvöltnek a
     Dúló szelek, dúl a setét ég
          Fellegiből hava bús telünknek.

S még nem merészel járni kereskedő
Terhelt hajóval a zavaros vizen,
     A nem reménylett vészre félvén
          Menni, kiköt vize szürke partján.

Szint úgy enyelghet nem szomoritható
Érzéssel a nyilt szív, de te, kit szoros
     Határ fogadt be néha, ezt meg
          Nem teheted kobozod szavával?

Ugy szinte engem sok sanyarú bajok
Üldöznek, áldott bármi kevés idő,
     Melyen zsibongó lárma közt is
          Gondomat e tudományra hajtom.

Lássad, Barátom, mégis erőlködik
Bennem csekély, s még csak szikra kis tüzem,
     Szint úgy te benned vég hanyatlást
          Nem szerez e beborúlt idő, nem.

A szép magánynak béke, vadon berek
Szent csende, s ernyős lombok homályai
     Közt szét kerengő kis pataknak
          Álom hozó zuhanása kedves

Mindennek, és ott kényire andalog
A lelkes érzés, majd enyeleg, de majd
     A híg ködöknek gőzein túl
          Lengeti mást tapodó dagályát.

De mégis itt elkedvetlenűl kiki,
Ha nincs egyéb tárgy, melyre ügyeljen. - A
     Zordon sziklák nyilt oldalában
          Bokrok alatt lebegő homályt nem

Láthatja mindég kedvesen. A zajos
Váras keblében, bárha baj éri is,
     Baráti védik, s hő karok közt
          Rá rohanó bajait felejti,

És víg örömmel gerjedez ártatlan
Érzésre gyulladt keble, midőn rideg
     Földön bolyong a bús magányzó
          S üldözi szüntelen álma képét.

Pest, 1818

10

               IV. felelet

Midőn sietnek képzetid rideg
Puszták keblébe, s a mezők vadon
Csendét ohajtva, bércek aljait
Környékzik, s ernyős lombokon lebegnek.
Édes beszéded szinte elragad
S hogy azt kövessem, kisztet engem is.

A renyhe váras úntalan zaját
Elhagyni készűl változó kedvem;
Majd a ligetnek bájoló ölén
Majd a hegy ormán szét bolyongani
Vágyok veled, vagy harmatos gyepen
Kies határban űlni fák alatt.

De mégis engedd nekem azt, Barátom!
Hogy én a roppant váras ékeit
Zenghessem, ámbár minden verselők
A csendes élet bájait védik
És a mezőnek nevető nyugalmát.
Midőn tekéntem a sziklás hegyet
Ámúlva, melynek alját öbliti
A szőke víznek féktelen árja
S dicsőűlt Mátyás háza környeit
Mely Herminét, nem régen nyert díszét
Elvesztve holtán még most is szomorg;
Sokféle érzés gyujtja keblemet.
Majd a Dunának feldagadt vizét
Nézem s hajókon mint megy a zajos
Nép, vígan űlve leng a víz szinén.
Mások zsibongva parton állanak
S egymásra nézvén tréfát hímzenek.
Minden körűlem él, örűl, mozog,
Amit csak képzel pusztában szivem.
Ha rendes útját vizsgálom tovább,
A várnak ékes házfalak között
Tündöklik a bölcs kéz remek müve
Vagy a nagy elme szűleményei
Éltünket hasznos móddal vezérlik.

Mindezt mezőkön látni nem lehet
S ott szűntelen csak egy tárgyad vagyon,
Mellyet sokára únalom borít.

Maradj Te vélünk, és a bölcseség
Sokféle titkát fejtegesd, s midőn
Engednek nyúgvást dolgaid, vígan
Zengj, és daloddal űzd el únalmad
Vagy hű barátid társaságában
Kitárt karokkal öleld a nyúgalmat.

Pest, 1818

11

               V. felelet

Csendünk mulandó bármi elégedést
Ajánl szerencsénk fellegi szárnyain,
     Mert azt egy elkábúlt irígynek
          Szertecsapó dühe megzavarja.

Midőn felúnszolt mérge alatt nyögő
Vad keble undok kárhozatot leheg,
     Mindenre dúl, fúl, s rút fekélyét
          Mérgesedett ajakán habarja.

Kínzásra termett poklok erőszakos
Setéte (melyben bús jajok hangzanak
     S a lelkek elfojtott nyögésit
          Félbeszegő ropogás dörög, s zúg:)

Nemzette őket. - Béketörő fejök
Napfényre jővén égnek homályiból,
     Csak arra készűl és tör, hogy mást
          Nyelve miatt keserűlni lásson.

A már hanyatló szívre borúlt bajok
Ilyen panasszal búra fakasztanak,
     Mert im reám dűl a gyalázat,
          Mely okot ád vala gúnyolásra.

De hagyjuk ezt el - pusztai térre vágy
És a mezőnek csendibe bánatom,
     Hol tám agyarló kínozással
          Nem felel a megavúlt irígység.

Bár e bajoktól megszabadúlna már
Éltem, s virító térre kerűlne, hol
     Távúl emésztő nagy bajoktól
          Béke ölén nyugalom fogadná.

Ily változóvá tette itéletem
A rút gyalázó! - aki előbb mezőt
     Megvetni mertem, most nem úgy már:
          Visszavonom szavamat, Barátom!

De hasztalan, mert visszaidéznek a
Szűkségek onnét! - ám legyen úgy, mezőn,
     Erdőn, ligeten, bércek alján
          Lengeni képzetimet bocsátom.

Pest, 1818

12

Bár zengje más a Hősök homálytalan
Érdemre vágyó tetteit, hadverő
     Nagy Bajnokoknak megkeményűlt
          Mars mezején dörögő hatalmát.

És fesse, mint vész, mint megy halálra sok
Ártatlan, amig ők zabolátlanúl
     Dúlnak, kegyetlen fegyveröknek
          Éle után mi jajos keservek

Sohajtnak, és csak puszta magány marad
Fordúlt halommal várak helyén, mikép
     Húll a vitéz nép a Hazáért
          Harcba mohón, hevesen rohanva,

Vagy vig örömmel dallja kiterjedett
Élet korának tárgyait, amikor
     A hűs tavasz bájos virányit
          Fejti, s kegyes kebelét kitárja.

Atyám! kitől én származatom veszem,
Édes Atyám! én ím egyedűl Neked
     S böcsös nevednek zengetem kis
          Lantomat és neved érdemének.

Pest, 1817-1818

13

               VI. felelet

Már rég nem hallám zengeni lantodat
S igéreteddel meg nem egyez szavad,
     Melyért, megengedj, visszahívlak
          Félbehagyott müvedet követni.

Nem mintha ösztönt adni ohajtanék;
Mert ám eléggé ösztönöz önn heved,
     Melynek vezérlő csillagánál
          A hamis út rögeit kerűlöd.

Túl jársz az úndok, s rút henyeség ködén,
A tiszta égnek mennyezetén lebeg
     Homályt nem érző fényed, és ott
          Érdemesít nemesebb arányod.

Hallám, oh hallám már kobozod szavát
S örömmel indúlt lankadozó kezem,
     Örömmel indúlt a hanyatló
          Kéz idegét kifeszítve verni.

Majd zsenge munkámat közölém veled;
Te elfogadván visszafelelni kész
     Voltál Barátom! majd örömmel
          Nézzük utóbb nagy időnk sorában.

Ezt félbe szegvén nincs akadály ugyan,
Mely elragadná fáradozásaink
     Bérét, s az érdem megjutalmaz,
          Bár külön izzadozunk, de kezdett

Pályánkat, ámbár csak kis időig is
Folytassuk, az most kedveden áll. - Szoros
     Szűkűlt határunk kis körében
          Elhagy-e hát kihaló világunk?

Ne vesd meg, amit néked ajánlok, ám
Ha többre visszük versezetünket; a
     Tágasb mezőkön lelkesűlve
          Fog szabadabb kebelünk hevűlni.

Pest, 1817-1818

14

      Klivényi barátomhoz

Vegyed köszöntő énekemet, velem
Örömre gerjedt tiszteletem szavát
     Vegyed, Barátom, s társaságunk
          Tiszteit érdemesítsd neveddel.

Látod: dagályát a zavaros Duna
Miként lövelli árka öblén kivűl,
     Mikor vak árját bús nyugatról
          Fergeteges zivatar borítja.

Terhelt hajókat mint ragad el zaja
És szőke hátán malmokat is visel.
     Nézd: kútfejénél harmatozva
          Görgeti kis köveit folyása.

Amely cser alján most legelő juhok
Árnyékban állnak, s hímezi álmait
     A víg juhász, dúdolva lézzeng
          S a ragyogó nap hevét nem érzi.

Mag volt, midőn azt pásztora elveté.
A kezdet apró, végre nagyot nevel!
     Máró rebegni, - szólni osztán
          Kezde, utobb! - nemesen beszélni.

Mi is reméljünk, míg szabad életünk
Virányin épség díszei lengenek.
     Utóbb, ha sorsunk nem zavar meg,
          Kész leszen a koszorú fejünkre.

Pest, 1818

15

               Czinkéhez

Nem vár hiú bért a nemesebb szivű,
Munkája bérét kései századok
     Adják meg idvezlett nevének,
          S hűlt tetemét jelesíti címe,

Melyet dicsőűlt tettei őrzenek.
Bús vedre zárán, s hantjain általhat
     Jó híre, éltét nem boritja
          A komor éj rideg alkonyával.

Ön haszna el nem csalja arányitól.
S így Hazájának szenteli tárgyait,
     Bátran keresztűl ront veszélyek
          Árjain is megörűlt reménnyel.

Ah Czinke! téged érdekel ez, jeles
Magyar! - Tanítónk e rebegő dalot
     Fogadd kezemből. - Egy tanítvány
          Hálaadón magyaráz utánnad.

Te a Dunának fagyzivatarjain
S az öszvetoldúlt habzatok árjain
     Átrontva hű keblünkbe megtérsz
          S érzeni csak magyarúl tanítasz.

Áldás reád már! Éljen öregbedő
Díszével áldott lelked. Az ősz idő
     Nem képes aztat megtagadni,
          Amire érdemeid jutottak.

Pest, 1818

16

Feléd sohajtnak bánatim e kies
Sikról füzekkel zárt temető, feléd
     Borong elázott bús szememnek
          Záporiból kitünő keservem.

Midőn az estnek csendi terűl reánk
És alkonyával bérceket elborít
     Fáradt lovakkal már hanyatló
          Féb Oceán özönébe bukkan.

Búsúlt homályban lengedez egy jajos
Szellet, s virító lombokon átrepes
     A címköveknek gyászain túl
          Lengve felém kiható fuvással.

Bús szárnyain gyász könnyei lengenek
Sok árva szemnek, s a beborúlt idő
     Jajos szavát széjjel süvölti,
          Hordja kies ligetink határin.

Meglep panasszal elsuhanó zaja,
Réműl elaggott búja alatt szivem,
     Borzadva vívok képzetimmel
          S testemet a remegés mereszti.

Oh itten elhúnyt édes Atyám pora
A sír ürében szendereg. Ő soha
     Nem fog közöttünk élni -! jaj!... de
          Visszanyög elnyomatott siralma...

Nem, - nem szegem meg csendedet, oh Atyám!
Nyúgodj porodban. Századok álma ez,
     Amelyet alszol, s könnyeimnek
          Bús tava hűlt tetemed nem éri.

Meg nem zavarnak búslakodásaim
S mélyen sohajtó szózatim! oh kegyes
     Árnyék, utóbb is mind leszállunk
          S porba megyünk kihaló világgal.

Pest, 1818

17

          Névnapi tisztelet

Tisztes nevednek napja derűl reánk
Nagy Férfiú! ím híveid áldozunk
     E víg örömmel bő kegyednek
          S tiszteletünk leborúl előtted.

Jeles nevednek jegyzeni érdemét
Nem lesz beszédünk tárgya, magasztalást
     Nem vár az érdem, de csekélyek
          Még ezeket szavaink rebegni.

Csekélyek, ámbár égve buzog szivünk,
S vágyása titkát fejteni rendesen
     Nem képes, oh ezt nem tekínti,
          Aki reánk örömest figyelmez.

Vegyed tehát, amit nemesebb okon
Nyujtunk elődbe: Élj szeretett Hazád
     Javára, s öntsed ránk az égnek
          Mennyezetén lebegő sugárod.

Igy érdemidnek szárnya alatt szabad
Nyugvást találunk, s nyomdokidat kitárt
     Utban követvén szorgalommal
          S hálaadón sietünk utánad.

Pest, 1818