Vörösmarty Mihály

Hetedik ének

     Néma setétségből hogy fölkele napja Hadurnak,
Zúgva megindult a két táboron a veszedelmek
Szelleme, s szörnyü halál rezegett vas fegyverök élén.
Állt készen görög, és bolgár, s kis népe Zalánnak.
Ő maga őse vasát forgatván jára közöttök
Talpig fegyverben. Tarajos hadi sárga sisakja
Födte fejét, s balján bikabőrös pajzsa lelógott.
     Így mene, mint valamely kifajult kedvetlen oroszlán,
Mely barlangjában sok időt heverészve leélvén,
Nagy mormolva kijő, ha kivűl zaj hallik az erdőn,
S életlen körmét köszörűli az erdei fákon.
Jöttek utána vitézei: a lángfürtü Preheszka,
Jött dárdás Omilyák s Krallin veszedelmes ivével,
Jöttek utána Preheszkának hat gyermeki nyomban.
Hogy komor apja után a morgó medvekölyök megy,
Úgy ezek apjok után ballagtak görbe vasakkal,
Mint ugyanannyi halál, lévén készülve csatára.
Apró lángszemökön, s kinyomúló homlokok élén
Nem látszott kegyelem szikrája. Sötét vala, és bús
Nézésök, mozdúlatjok fene, hangjok ijesztő.
Így ezek, és az egész tótság sokféle ruhában,
S fegyverrel különözve kijött alpári mezőre,
S a jövevény seregek jobb szárnyán terjede sorba.
     Ellenben látszóbb mozgás lőn. A kitörő fényt
A rohanó csapatok szilajúl ordítva köszönték.
Fegyverkezve lován ült mindenik, és hevesedve
Várta csatája jelét, Árpádnak várta parancsát.
Az pedig a sor előtt jól fegyverkezve megállott,
S tarta rezes pajzsot, melyen fölvára Kiónak
Tornyosodott fejjel szomorún meghajlani látszott;
Kissel alább az orosz vívók, és Álmos ijesztő
Tábora tüntek elő veszedelmes harcba keverve,
És Huba, és Edömér egymást rongálva csatáztak.
Benn pedig ősi hadak látszottak sorra kiverve.
Látszott, rejtve miként feküdött a puszta mezőben
Kardja Hadistennek, melyet bámulva emelt föl
Egy baromőr, s nem tudva mit ér, Etelének ajánlott.
Ezt iszonyú karral hunnok fejedelme kinyujtván,
Ült magasan tündér paripáján, s vitte hatalmát.
Sírva szaladtak elől a réműlt nemzetek, és a
Gőgös vár leomolt, romjába temetve lakóit.
Így látszott közepén Etelének régi hatalma.
Lábainál remegő császárok gyermeki ültek,
És fösvény kebelök neki a föld kincseit önté.
Fenn pedig álla Hadúr, a föld harcára lenézvén.
A nagy eget befogá iszonyító termete; a nap
Mélyen alatta feküdt, lángját mind visszaszorítva,
S békesugár nem jött sok időig az emberi nemre.
Ekkép álla Hadúr, ki előtt harsogva letüntek
A komor esztendők, melyek nyoma vér vala, s romlás:
Ez vala hadvezető Árpádnak pajzsa Szobortól;
Aki müvészi kezét remekűl e műre bocsátván,
Összetevé, hogy lenne kemény, s ne fölötte nehezlő.
Bőr vala belseje, vaslappal leszorítva keményen,
S a fénylő képes rézzel betakarva kivűlről.
Tartóját szíjból készíté hímesen. És hogy
Tündöklése legyen, széltében arannyal elönté.
Ez vala pajzsa, s fején könnyű süveg áll vala nyusztból,
Hol magasan díszlett kolcsaglobogója, s alatta
Reszketeges fénnyel kelet ékes gyöngye világolt.
Karja pedig kivoná a győző isteni kardot,
Mely soha még idegen kézben nem csilloga, ámbár
Nem vala nyugta sötét hüvelyében semmi csatánál:
Mindig elől csengett öldöklő szittyai kézben.
Gothusok! a ti vitéz vezetőtök vére, s özönlő
Véretek a kardon nem gőzölög a magas égre,
Nem pirosúl többé; de hegyén űl lelketek, és a
Szörnyü halál nagy Rómának csufjára borong ott.
Ezt rántá ki, midőn föltámadt napja Hadurnak,
És villogva röpült váró seregének előtte,
Melynek megjárván sorait, fejedelmi szemével
A zászlót emelő Bulcsnak jelt inte, s Lehelnek.
És mikoron Bulcsú a hímes nemzeti zászlót
Nagy magasan tartván lengő fuvalomnak ereszté,
És Lehel a harsány kürtöt megfútta, hatalmas
Zengte után az egész tábor robbanva megindúlt.
A nyilasok pedig, és kopjások előbbre rohanván
Ütközetet kezdtek, s valamintha utánok az álló
Föld indulna, setét por s rengés támada tüstént.
Egymáshoz nyillal már, s érc kopjákkal elértek,
Melyek rettentő sebesen csillogva röpülvén
Kárhozatos súllyal rohanó hősökre nyomultak.
És legelőbb Krallin nyilazott veszedelmes idegről,
Hol mikor a vessző kirohant, a tábori szélen
Megcsattanva vivé az erős Bojtára hatalmát.
Ottan elállt a hős búsúltan, balja sajogván
A suhogó nyiltól, mely azt átfúrta könyökben.
A féket, s paizsát tüstént bágyadtan elejté,
S őt hadi társa, Csupor, kivivé ápolni hadától.
A had azért bátran vágtat vala, s még sokan a gyors
Krallinnak nyilait testökben halva viselték.
Nyalka Zoárd is azonban erős kopjákat eresztett,
S mellben üté legelőbb a barna tekintetü Mílót,
Aki szorúlt lélekzettel nyökkenve lefordult,
S őt rohanó hadi társainak paripái tiporták.
Másodszor megütötte Leót, vak Léda szülöttét,
Aki temérdek erős testét nem födve vasakkal,
Biztosan, és pusztán jött kardot tartva kezében.
Ezt oldalt meglökte kemény kopjája Zoárdnak.
Összecsikorgatván fogait kiragadta kegyetlen
Kézzel az a kopját, s nagy dühhel visszahajítá.
És ura képe felé sietett a kopja; de pajzzsal
Föltartá az a meghajlott képével előle.
Igy ő ment maradott, de Leót sebe lassan elölte,
S veszni veté bajtársai közé, kik előre rohantak.
     A két had köze már zavaros lőn, mint mikor a föld
S ég köze záporral megtelve sötétedik, és a
Tarka mező színén minden fű szála özönt nyel:
Úgy itt a sűrűn rohanó hősökre sötéten
Száll nyíl s kopja-csoport, s egymáshoz ütődve gyakorta
Utja középtáján iszonyú csengéssel esik le;
Vagy pedig a levegőn végig gonosz éle sivítván
Fegyvernek romlást, hősöknek szörnyü halált visz.
Spártai Hermes ugyan sokat ejte le dárdavetéssel,
Nyalka Zoárd mellől Búvárt, s Kaba szülte Kadártát,
Aki kemény nézésü, zömök, s nagy hírü vitéz volt.
Ott mind a kettő leesett nagy sebben alélván.
Harmadszor Hermes meglökte Zoárd hadi pajzsát,
Melyet meg nem tört, de magát a bajnokot ékes
Nyergében megrendíté lövedéke sulyával.
Így ez igen gyors kopjavető nagy kárt tön, eloltván
Sok bajvívónak szeme fényét; mert bizonyos volt,
S mindig kárhozatos kopjája, ha szálla kezéből.
Ott vele sok nyilazott, kopját sok ereszte utána;
De csak vétve talált, mert ritkán szálla előttök
Árpádnak bölcs gondja szerént az elődi magyarság.
A nagy lelkü vezér pedig ellassúdva nyomúla
Négy hegyü dandárral, hol balról álla merész Kund
A lobogó tollú Csörsszel vas szegletet ütvén;
Jobb sarkon vala istenes Und, sok hősfi körűle.
A dandár közepén kürtös Lehel álla Bogáccsal,
És zászlót emelő Bulcsú, de ragyogva közöttök
A seregek fejedelme nyomúlt, a párducos Árpád.
A hadat értő Tas komoran szágulda utánok,
Független lévén, hogy előtörhessen azonnal,
Vagy pedig a fáradt hadakat kebelébe fogadja.
Őket az ellenség nyila, s kopjavetése nem érte.
Ellenben bizonyos romlással omoltak előre
Mérges szittya vasak; mert majd az egész hadi néppel
Jő vala Ossa vidéki Philó, diadalra sietvén.
Kárával sietett. Sűrű népére tömötten
Életölő lövetek zúdúltak; kártalan egy nyíl
Sem szállott, nem esett egy kopja is emberöletlen.
Igy vesze jó Lamias, ki minap heven eskve boszúját,
Fattyú Csornának sietett vesztére, azonban
Őt is agyon fúrván megölé vasa szittya vitéznek.
Így vesze köldökben sebesedvén a magas Áres,
Így Püramos, s az okos Peleüsnek gyermeke, Pindár,
S a lantos Pürhös, s az erős szigetormi Leander,
És bolgár Runov arcúl a rút földre borulván.
Így az előharcban sok százan sebbe jutának,
S még a kopjáknak most sem lett szűnte, s nyilaknak.
Ezt mikor Ossa vidéki Philó meglátta középről,
Hol sok bajnokkal vala környűlvéve, serényen
Rendele a hadból két szélről menni vivókat.
S tüstént, mint a szél, kirohant nagy spártai Hermes,
S bajnok Izács helyiben, ki vezér lőn, borzas Ilerke,
És ezek itt az előcsapatot bekerülni siettek.
Ezt látván a nyalka Zoárd, és Bojta csapatja
Megfordult, mint a forgó szél, visszasuhanván,
S jóval előbb, hogysem valamelyiket a heves űzők,
S villámként rohanó Hermes dárdája elérné,
Már az erős dandár mellé két részre kitértek.
Ott ugyan a rohanók az erős dandárhoz ütődtek,
Mely őket nagy erőszakkal csattogva fogyasztá.
És legelőbb hosszú karddal megvágta merész Kund
Borzas Ilerkének könyökét, hol karvasa ketté
Válva kezének szárával dúlt földre lehullott.
Ott vas dárdáját az még markolta keményen
A fölütött porban; de magát nagy fájdalom érte.
Mégis erős lelkét szép bátorságra hevítvén
Visszalovagla, s imígy szólott népéhez utószor:
"Rosz csillag vezetett a bús Alpárra, barátim,
Távol Izács, az erős hadnagy, végére jutott, most
Engem is éjem elér, s készül betakarni homállyal.
Mégis azért bátran harcoljatok, és te helyettem,
Kármel öcsém, légy a népnek vezetője. Boszúld meg
Vesztemet a vadakon, vagy halj, s vérembe borulj le."
Hangosan így szólott, és tán még szólana többet,
Őtet azonban Kund leveré gyors lábu lováról,
S társi között, valamint őzek seregében az ékes
Szarvas jár magasan, járt száguldozva fiával,
A lobogó tollú Csörsszel. Kemer, Iffim előtte,
És vállas Tuba szörnyü halállal elestek, ezekhez
Dárdával leveré Csörsz a teli fürtös Ehebránt,
És megszúrta nyakon Korhónt, s levetette nyeregből.
Hasztalanúl sietett Kármel, s intette vitézit,
A remegők szavait nem hallák: ő meg azonban
Főben üté Csörszöt, s megvérzé homloka bőrét
Kardheggyel balról; de midőn komorodva szemével
Rája tekintett Csörsz, s dárdát fordítva, veszendő
Kármel elirtózott, s elhűlt, szive, karja remegvén.
Ott nem várta tovább Csörszöt, hanem a viadaltól
Hirtelen árnyékként szaladott a visszafutókkal,
És pajzsát védűl tartá hátára terítvén.
Kit mikoron látott lobogós Csörsz, monda boszúsan:
"Hah! széllábu kölyök, minek is szűlt tégedet asszony
Embernek? mért nem nemzettek a nyulak inkább,
Hogy megtépetvén ebeket hizlalna halálod?
Vagy hova futsz nézésem elől? kopjámnak előle
Oly ügyesen nem fogsz, tudom, eltávozni, hanem most
Rád megyen e fegyver, s lemerűl kebeledbe hegyével."
Így szólván nagy erőszakkal hátára vetette
A súlyos dárdát. Pajzsát szétzuzta az ottan,
S vérző hátában fájdalmasan álla hegyével.
Kármel nyergében már nem tuda ülni: lefordúlt,
S porba merült arcát betakarta halotti sötétség.
Csörsz pedig a dárdát hátából visszaszakasztá,
S fegyvereit levevén, nyujtá Hali-szülte Rovónak.
Más részről iszonyúbb harcot támaszta hadával
Hermes, elől víván. Csalatását látta; de futni
Szégyenlett, s meg is állta helyét, hol előtte fenyítő
Rettenetes képpel nagy erőjű hősfiak álltak.
Ott katonái közűl az erős Kotróni lefordúlt
Bulcsu csapásától. Szemközt vágatva Neander
Elveti fegyvereit, s keseredve kiáltja halálát.
Ott vész Bellerophon, kit küldött hadba Corynthos
Ő is elöl küzdő Várkont leütötte lováról,
És mellcsontja fölött Talabort dárdája vasával
Megszúrá, hogy torkából vér omla legottan.
A bajnok csikorogva ledőlt, s elenyésze sebében.
Erre Bogács kirohant, s karddal csapa Hermes agyához,
Hol nagyokat csendűle sisakja, de homloka tére
Sértetlen maradott. Úgy csapkoda melle felé is.
Tarkás páncélát szétrontá éle vasának,
S vért ontott mellén, s valahányszor hátravonúla
Hermes, hogy dárdát nyujthasson, ez annyiszor üztön
Üzte, s közelről emberölő vad képpel ijeszté.
Akkoron elbúsúlva rohant neki spártai Hermes,
Nyakszirton ragadá, s közepett markolva temérdek
Dárdáját süvegébe veré. A szittya levente
Bús feje törtével kábúl, és karja lehajlik,
S őt dühödő Hermes készűl rút porba keverni.
Ellene már azalatt sok bajnok gyűle tömötten.
Népe futott, őt is sűrű lövet érte; boszúsan
Megfordúla imígy, és engede a nagy erőnek,
Elhagyván bágyadt éltében az összetörött hőst.
Mint hátrál lassú szárnyakkal az erdei nagy sas,
Mely már szinte lekoncolván a termetes ökröt,
Ifju vadászoktól elhajtatik, és nyilak, éles
Dárdavasak sürüen kilöketve röpűlnek utána,
Melyre odább, meg odább röppen, s szeme még az ökrön van:
Így mene vissza serény Hermes, s a rajta ütőkre
Véres dárdáját magasan tartotta haraggal.
     Erre vezéri Philó más harcot gondola, látván
Hogy gonoszúl forog a csata mérge hadában, azonnal
Fényes Orontest, és Sthenelost ily szókkal idézé:
"Halljatok engem most Sthenelos, s hadi fényes Orontes.
A magyarok seregét, mely tömve nyomulgat előre,
Népemnek sokaságával bekerülni reménylem.
Menj el azért Sthenelos, s mondd meg, valamerre menendesz
Itt a bal szárnyon, hogy minden harci vezérek
Népeiket terjesszék el, s Theophilhoz elérvén
Mondd, hogy eresztett kantárral vágtasson előbbre,
És a többi sereg nyomban kanyarúljon utána.
Menj te is Antipater seregéhez, fényes Orontes,
És a jobb szárnyon kanyarítsd a népet előre,
S légy vezetője kemény, s diadalmas harcot emelvén.
Ti pedig állapodott honnombeli régi vitézek,
Most velem itt lassan hátráljatok a seregektől.
Majd ha leszen szükség támadva rohanni csatára,
El ne felejtsétek neveteknek hajdani fényét:
Kardotokon legyen az, hogy megláttára vakuljon
A lator, és alugyék díszetlen porban örökké."
Így azok elmentek szaporán, a többi vitézek
Bátran emelt karddal villogtak messze körűle.
Árpád ekközben mindegyre nyomúla előbbre
A szakadó hegyként, melyet, ha robogva megindúl,
Meg nem tart sem az alsó szirt, sem százados erdő,
Míg jégülte fejét mélyen völgyébe nem ejti;
Állíthatlan imígy robbant fejedelmi hadával.
Csattoga, zúga haláljátéka az ütközeteknek;
De hova kardja csapott, megszünt hamar a csata ottan,
S fogcsikorító fájdalom, és gyász omla helyébe.
Már a két osztály, mely jött elfogni Zoárdot,
Szétszóródva fut, és vész dandárának előtte.
Mint mely ködre kemény éjszak szele fú hatalommal,
Ritkúl, s a levegőn szétoszlik erőtlen alakja:
Úgy ezek oszlottak, s vesztek nyomorultan elesvén.
De azalatt kiterűlt görögök nagy tábora messze.
Könnyü futásával Theophil, s hadi fényes Orontes
Harcra hevítve vivék a népet, s gyorsan utánok
Ment a többi sereg kanyarodva. Betelt hamar a tér,
És a végetlen sereg azt villogva keríté.
Így mikor a hegyről sebes áradat omlik, alatta
Hirtelen nagy tér betelik csillámos özönnel;
Vagy mikor éh madarak sürüen csapatozva röpülnek
A gazdag szőlők hegyein telepedni akarván,
Hirtelen így szélednek el egy fás délszaki halmon.
S már kanyarodva vivén Theophil, s hadi fényes Orontes
Népeiket, s fő gondu Philó horpadva hadával
Hátrálván, Árpád dandárát szinte befogták.
A fejedelmi vezér ekkor villogva kikelvén
Megjárá seregét, s hamar a bal szegletet érve
Dárdával rohanó Kadosához szóla: "Hüleknek
Gyermeke, édes öcsém, harcnak szeretője, s veszélynek,
Jól tudom én, a visszafutás nem kedves előtted,
Mégis igen szükség lesz most futamodnod; azért menj,
Fuss sebesen, mint a szélvész, népeddel az ellen
Terjedező néptől, úgy fuss, hogy elérjed utósó
Rendeiket, sőt jobb, megelőzzed, s majd ha befogják
E dandárt, te kivül, én itt ronthassuk el őket."
Így szólott, s amaz a harcnak szeretője, s veszélynek,
Gyors szélvész rohanása gyanánt futa vissza hadával.
A seregek fejedelme pedig most ére Zoárdhoz,
S ezt is, mint bátyját inté, hogy visszarohanjon,
És vigye Bojta vezér népét szaladásra magával.
Ezt hogy elindítá, így monda Izárfi Lebőnek:
"Gyors paripáju Lebő, menj Tashoz vissza sietve,
S mondd neki, hogy hátát hátunknak vesse hadával,
S kész legyen a kerülő ellenség rendire csapni.
Menj el Izárfi hamar, mondd ezt neki, s térj meg azonnal."
     Egykoron ezt Etel árján túl a Dárda berekben
Nagy fejü vén farkas készült agyarába ragadni.
Sítt a kis gyermek, s apját iszonyodva kiáltá.
Apja futott, viadalmas Izár, ordítva, fenyítve,
Hogy megijessze vadát, s kis gyermeke mentve maradjon.
A vad csattogatá agyarát, s a gyermeket űzte.
Ekkor Izár kézíjt ragadott, és kezde nyilazni.
Első lőttekor a vasnyíl fia válla fölött ment,
És mélyen belefurta magát a cserfa derékba.
Melyre nagyon megfélemlett a bús atya szíve.
Még egyszer reszketve nyilat vete hangos idegről,
Jobb isten vezeté mostan nyila boldog irányát,
Vas hegye a vadnak berohant koponyája alatt, és
Bal szeme fénye között kirohant csúf véres özönnel.
Apja örűlt a szép gyermeknek, jobban örűlt még,
Mint mikor anyja ölén legelőbb picin ajka mosolygott.
Gondosan is nevelé azután, s a gyermek erős gyors
Emberré serdűlt, s jámbor vala minden időben.
Kárelnek vala öccse, s nagyon kedveltje vezérlő
Árpádnak. Most hogy hallá intéseit, egyben
Vágtata visszafelé, s fölüté a kis hadi zászlót.
Mely hogy elől lobogott, megnyíltanak a sorok, és ő,
Mint az eső villám, szaporán eljára közöttök.
Hogy pedig ért Tashoz, mondá: "a párducos Árpád
Hagyja, hogy e haddal vess hátat elődi hadának
S légy kész a kerülő ellenség rendire csapni."
Úgy tön az, ez pedig a zászlót lassúdan eresztvén
Visszarohant, és a sorok elzáródtak utána.
Így mikor elrendelt mindent a párducos Árpád,
Még maga dandárát intézé új hadi csellel.
Egy részről Kundot lobogós Csörsz büszke fiával
Oldalt állítá szemközt a csalfa görögnek,
Más részről Undot fordítá ellenök oldalt.
Állt maga is szemközt nagy haddal várva reájok.
Bulcs állott mellette, s Lehel buzogányos erővel.
Így valamerre kerűlt száguldó népe Philónak,
Szemben akadt ellenségével. Mint mikor a szél
Fútta után rohanó, ha az alszél ellene fordúl,
S porral elegy kövecset csapkod szájába, szemébe,
Visszahajol, s rohanó utját elakasztja boszúsan:
Így sokan a görögök közt visszaijedve megálltak.
De sok erős Kadosát, más részről nyalka Zoárdot
Nagyszámú néppel vélvén rettegve szaladni,
Rajtok ütött, és űzte tovább, mint kelle, azonban
Messze szakadt a hadrendtől, s így amit okos gond
Jól rendelt, gonoszúl történt kárára Philónak.
     Fényes Orontes elől vágtatva szalasztja Zoárdot.
Általa Bokros, Emő, kik lassú lóval eredtek,
Porba merűlnek; amazt oldalt megsérti dsidája,
És bordái között mélyen bemegy éle vasának,
Ezt, amint rá visszacsapott, fülön érte s keményen
Agyvelejébe szurá hosszú kelevéze halálát.
Ő ugyan így harcolt, s tüzesen szágulda tovább is,
De azalatt sebesen megrántá jó lova fékét,
S mint a könnyü madár, kikerülte Zoárd is az űzőt,
S őt rohanásában követé jobb része hadának.
Most űzöttekből űzőkké lettek. Erősen
Kezdé nyalka Zoárd őket csapdosni, s szünetlen
A hadtörzsökhöz téríté, gyorsan azonban
Közbevetődött, és elvágá harcokat. Ottan
Megfordúltában leveré Beri szülte Hoterront,
És Loposát, kik együtt járván kopjáztak utána.
Ő buzogánnyal amazt leüté egyszerre; de ennek
Kétszer üté mellét, s úgy rendítette helyéből.
Ott zörrenve lehulltak ezek, s szemeikre halál ült.
Tas, mint a rejtett keselyű, nekivitte veszélyes
Fegyvereit, s a közbeszorúlt bús népet emészté.
Nagy homlok-csontját Fókásnak karddal elosztá,
Aki keservesen elhajlott, s leborúla sebében.
Vágva derékon üté Argost, ki sovány vala, s hosszu,
Mint valamely vékony cserszál magas Ída tetőin,
És tarajos sisakot, s vas vértet hordoza testén,
S karja haszonvétlen fegyvert, nagy nyársot emelt volt.
Ezt mikoron Tasnak megdulta kegyetlen ütése,
Más csak alig birván derekát, keseredve sohajta,
S nagy zuhanással esett a harc mezejére aléltan.
Most hogy végvesztét látá hadi fényes Orontes,
És bekerűlt népét rosz harcban elesni miatta,
Elbőszűlt, s iszonyú méreggel fogta dsidáját.
Élni nem indúlt ő; de halálát tenni dicsővé.
Mint mikor eltévedt nyíl sérti az erdei vadkant,
Csattog az, és haragos szikrázó szájjal agyart ver,
S megy villámsebesen valamerre van ember előtte:
Úgy megyen ez, száján forr, habzik szörnyü haragja,
S messze tömött csapatok közepett ví karja merészen.
Ott arcúl megüté Baliát; megszúrta könyökben
Gyors Elit, és Terelő pajzsát leütötte dsidával,
És valamerre körűl nép volt, sebet ejte közöttök.
Rája tömötten ment a nép, s ki lovára irányzott
Kopjával, ki magát sérté buzogánya fejével.
Jött rojtos pajzsát tartván a nyalka Zoárd is,
S látva vitézségét, meg kívánt küzdeni; tüstént
A rohanó népet kardjával visszariasztá,
És egyedűl az erőssel erősb állott vala szemközt.
Most a két bajnok karddal csapa össze vitézűl.
Megtámadva Zoárd, heven ellenthányva Orontes.
A fénylő hegyes érc sisakot leütötte Zoárd már,
S őtet bal vállban megvágá fényes Orontes,
S képe felé sietett kártévőn vinni csapását.
Észrevevé amaz, és ellentvete kardja vasával,
Most iszonyúbb hangon kezdett csattogni vitájok;
Összevetett pajzsok döngött, szikráztak acélos
Kardjaik, és közel álla halál a büszke fejekhez.
Gyorsan előrecsapott most a magyar, érte födetlen
Társa halántékát, ki hogy elszédűle, lefordúlt.
Majd, mikor eszmélett, szép kardját adta Zoárdnak,
S vérbe borúlt képpel, kérőn ily szózatot ejte:
"Meggyőztél, s nagy erőd neked, és a harci szerencse
Hírt ada; és örömet; nekem átkot, bút, veszedelmet.
Már elalélt jobbom nem bír bajt víni: de légy te
Irgalmas, vedd e kardot, s hagyj élni. Ha élnem
Még lehet, és e bús csata elvégződik, örömmel
Nagy kincset hozván, rokonim megváltanak engem.
S oh ha vitéz hadadat valahára lehozni kivánnád
Szép Görögországban, neked én telepedni virágos
Strímon partjainál termékeny földeket adnék."
Így ki előbb állíthatlan jöve gőgös erővel,
Most megalázódott végső fájdalma hevétől.
Esdeklett, s kardját önként odahagyta kezéből.
Őt kegyesebb szemmel látá most nyalka Zoárd is,
S szíve megindulván éltét kímélni fogadta.
Hogy szavait hallá, már akkor ohajt vala lakni
Szép Görögországban, hol utóbb hadi népe felével,
Honni dicsőségét, rokonit megvetve, s hazáját,
Megszállott, s rútúl elfajzott szittya nemétől;
Kit görög asszony ölelt, s görögöt szült gyáva fiának,
Hogy soha vissza ne nézhessen vérére Ügeknek,
S apja magyar hírét cudarúl betemesse nevével.
     Így ekkor sajnálta nagyon hadi fényes Orontest,
És biztatta; de Tas komoran odazúga, Zoárdhoz
Feddőleg szólván: "Valljon meggyőzted-e már a
Ránk rohanó sereget, hogy imitt nekik életet osztasz?
Oh bizony az, kin most könyörűlsz, kicsufolhat utóbb még,
Majd ha kevély nyakadat gonoszúl megméri vasával.
Vagy tán a rokonok lelkét hogy elűzte, jutalmat
Szánsz neki? Sőt ha nem ölt is, elég hogy ránk jöve: haljon."
Így szólván gombos buzogánnyal főben ütötte.
Fényes Orontesnek bemerűlt a gombvas agyába.
Teste lehulltában csörgött réz fegyvere, s lelkét
A leütött bajnok, méltó jobb harcra, kihörgé.
Fegyvereit szép testéről megölője leszedte,
S hogy nyugtassa szivét, tüstént átadta Zoárdnak,
S monda szelídebben: "Baliát ez vágta meg arcúl,
Nézd ott kínlódik, napfényt nem láthat ezentúl,
Vér űl orcáin, vérkönny csordúl ki szeméből.
Ezt sajnáld; de ne jövevényt; hadd vesszen, azért jött."
Erre megenyhűlt a bajnok, s átvéve Orontes
Fegyvereit búsan nyujtá Kara-szülte Dobónak,
Aki nyomot nem vesztve futott mindenhol utána.
Ő maga válla sebét bekötözni leszálla lováról;
Tas pedig a beszorúlt népet mérgedve fogyasztá,
Mely mind egy lábig szomorún ott lelte halálát.
Más részről ezalatt Theophíl lekerűle hadával,
És megörűlt látván Kadosát szaladásnak eredni.
Ment is utána, de őt Schedios szólítva meginté:
"Merre vezér? Ne tovább, ha tudod, mi parancsa Philónak.
Akik gyorsabbak, minek űzzük hasztalan? Inkább
Mint rendelte Philó, ezeket bekerülni siessünk."
Így szólván nagy acél kardját fölemelve, merészen
Ugrat elő, vágtatva sok ellenségi közé csap.
Ott mint a bús láng vizenyős tájéki lapokban
Hév száraz napokon gyökeres nagy földet emészt meg,
És hol előbb dobogó pórok munkára siettek,
Most örvény szakad, a szemnek, léleknek ijesztő:
Így rombol Schedios, valamerre kitünteti kardját.
Bús hézag marad ösvényén. Hol ijesztve reája
Törtek erős katonák, most mind megalázva feküsznek;
Fekszik Imány, Rohanó fekszik, s szeme fénye Barának,
Gyenge Sugár, leborúl siető apjának előtte.
Most Schedios kún Gál combját elvágta, s keményen
Arcon üté Tivadart, kik előtte zörögve lehulltak.
Jött Bara is, s tort nem gyáván készíte fiának.
Fájdalom űlt bús orcáján; de halálos erőszak
Karjaiban. Macedó Niketást, ki előtte csatázott,
Agyban üté, s oldalt lökvén levetette lováról.
Vállperecét letöré Bogomilnak, s ment Schediosra,
És sietett fia vesztéért megvinni halálát.
A bátor Schedios mindinkább vágya lemenni,
Hogy bekerítve utóbb a népet, könnyen elölje.
De Bara jött, s kerülő Schediost vágtatva eléré,
S már hangzik vala rettenetes buzogánya sisakján.
Megrendűl az erős görög ott, s elszünteti harcát;
De hamar újra erőt szállít nagy lelke kezébe.
Visszacsap, és bizonyos vágása Barára lecsattan,
Hol keze szárától öklét a kardvas elosztá
Épen hajlásban. Buzogányvasas ökle Barának
Porba esett. A hős búsan megszünteti harcát,
Hol kettős romlása miatt fene fájdalom érvén,
Fogcsikorítva csavarja lovát, és visszahuzódik.
Már Schedios Tasnak seregéhez szinte lenyargalt,
Még mikor elleneit bátran vagdosta Orontes:
Ott ő is tüzesedve vivott, és rettenet, és bú,
S a szörnyű romlás követék; maga déli sugárként
Vitte nehéz kardját, s száz ellen is űzte halálát.
A csapodár Theophil, példáját látva, merészen
Und népére csapott, s mellette vitézi csatázván,
A fáradt Elemért kopjával mellben ütötte.
Kit mikoron látott kis lélekzetre szorulni,
Már dicsekedve beszélt, keserű gúnyszókra fakadván:
"Hát ugyan ily nép jött földet foglalni Zalántól,
Akik szinte, miként legyeink a dérre, lehullnak?
Majd nyertek földet; de előbb az fogytig elissza
Véreteket, s alpári kutyák megemésztenek onnan."
     Így szólott; de hamar vesztére talála; serényen
Ellene vitte szekercéjét Und, apja Etének,
S rá iszonyú szemeit vetvén, iszonyítva kiáltván
Elrémíté, hogy meg sem mere állni; de Und őt
Főben üté, s éles hangját elvette szavának.
A fényes sisak őt meg nem tartotta, nem a lágy
Legbelső szövevény. Lemerűlt a nagy vas agyába,
S a rövid életnek fényét kitörölte szeméből.
Így Leo, Lüsimachos, s komor Arkas előtte ledőltek.
Kikre midőn veszedelmet szórt, intette csatázó
Népeit, és sietett Schediostól dúlt hada rendét
Visszaszerezni. Magát, mint éjszaki nagy havas erdő
Legragyogóbb halmát, látták vala messze kitünni
A harcok fiai, s tüzesedve siettek utána.
Még sokakat rontott ősz Und. Az athénei Mürtilt
Vállon üté, s leszakadt annak bal része egészen,
Hol feketés vérrel megrendűlt lelke kiszállott.
Így Tündárt, s Datamest leveré nagy súlya vasának.
Benn ugyan így harcolt az öreg; de kivűle futását
Kadosa szüntetvén, megfordúlt dárdavasával,
És jöve mint villám, vagy mint sebes éjszaki szélvész.
Így rohan, és pusztít a vad kölyök éhes oroszlán,
Mely szilaj apjával juhokat megyen enni, vagy ökröt;
A szemes őrök azonban erős apjára kutyákkal,
És görcsös bottal kelvén, bekerítik ijesztve,
Hol mikor az vadan, és iszonyún ordítva vivódik,
Ez kiszorúlva zaját hallván, megrázza sörényét;
S rettenetes száját, s körmeit fene mérge kinyitván,
Visszasivalkodik; a pórok reszketnek előtte:
Így mene ő, s vas dárdáját hamar érzeni kezdék
A görögök. Vele inségek, s a szörnyü halálnak
Kínjai szállottak, valamerre csatáza, fölötte
Bús felhőn állván, s fogokat csikorítva lenézvén.
És tüstént iszonyúbb zaj támada. Csattoga, renge
Kard, sisak és buzogány. Bomlott a rend, az ölőnek
Holt ada helyt, s tetemén bajvívó hősök omoltak.
Vizsga Lükurgot előbb Kadosának karja ledönté,
És Piramot, s Belizárt, ki gerelyt löke rája, s könyökben
Megvérzé, bőrét lövetének vége lehordván.
Hogy futa, ezt a nagy Kadosának elérte haragja.
A vas dárda bement füle mellett szörnyü hegyével,
S jobb állkapcáját lerepeszté. Ott Belizárnak
Teste nagyot roppant a harc földére ledőlvén,
És melléje nehéz vas fegyvere csengve lehullott.
Így hada is nekibátorodott, s szittya magyarság
Bátor erős karral dönté a hellasi népet.
Kadosa még Meriont, s Periklest kergette halálra,
S hóna megé szúrván, vérét ontotta Zinának.
Százakat így ölt el maga, így mene tétova, gyorsabb
A szélnél, ártóbb az erőszakos éjjeli tűznél.
Vér foly dárdáján, kalpagján leng az ijesztő
Toll magasan, s bátor daliák csattognak utána,
A komor Ámos, Ipar, s rémítő Dalma: kezökben
Dárda forog, vagy erős kardnak tündöklik acéla.
Kik, mint a szakadó zápor szélvésznek utána,
Zúg, s zuhan, úgy dőltek rohanó Kadosának utána,
Aki elől vala, sok görögöt dárdája emésztvén
És beborúlt a föld, valamerre csatáz vala: ínség
S szörnyü halálkínok járván vele barna homályban.
Már oda jött, hol erős Schedios villonga Tas ellen,
Rá ragyogó karddal suhogatva halálos ütésit.
Tas már csak pajzsát tartá; mert kardja kifordúlt,
Hogy Schedios sisakát megüté vele teljes erővel.
Most védűl paizsát tartá, mely összefüződött
Réz, s vas szálakból vala szerkeztetve, s középen
Cifra huzásokkal, s játékos tarka szövéssel
Látszott, mint valamely sárgálló völgyi virágszál.
Ezt csapdosta fején Schedios, ronthatni remélvén,
És iszonyú csengést tön rajta; de szét nem oszoltak
A mereven szálak, s közel ádáz ifju legények,
S ősz bátor daliák víván mentségre jövének.
Mégis igen nagy volt Tasnak veszedelme. Ha róla
Nagy kelevézekkel Schediost lökdösve leverték;
Az népét biztatva megént jött vissza dühösben,
S Tasra rohant ismét, rést nézve halálos ütésre.
Ily csata közben erős zúgást hall, s visszatekintvén,
Könnyü lovon dárdás Kadosát szemléli rohanni.
Mint feketés zivatar, mely bőgve, morogva megindúl,
Kergeti a zúgó tengert, nekifekszik egészen,
S mély fenekéről csillagokig föcskendezi habját:
Így ez előtt is háborgott a nép; de megállott
A bátor Schedios, s nem lévén dárda kezében,
Hosszú nagy paizsát széles vállára takarta,
És kardját rohanó ellenségére kitartá.
Ellene jött azalatt sarkantyút adva lovának
A magyar, és mint a mennykő, megcsattana rajta
Hangos ütésével szörnyű dárdája, holottan
A bátor Schedios bal része ledőle lovastúl.
Így földrengéskor megdőlnek az ezredes ormok,
S messze lemennydörgő zuhanással völgybe lapúlnak.
Mellén a paizs is meg van szaggatva, de bellebb
A páncél nem ereszti hegyét leverője vasának.
Így mikor elfordúlt, szörnyű zaj támada rajta,
Víg a magyaroké, szomorú a hellasi népé;
De Schediost a hős készűle halálra sebezni,
És nekivitte hegyes dárdáját. Az pedig, ádáz
Lelke erőt adván, fölkelt, meghajla előle,
S a tévedt dárdát baljával félretaszítván,
Vassal vert szárát dühösen megvágta, holottan
Ketté vált, s leesett gyilkos hegye szára felével.
Mégis erőt veve, és a súlyos dárda nyelével
Verte fejét tüzes ellensége, s lecsapta fejéről
A sisakot, mely lábához csördűle törötten.
Hős feje puszta maradt, és mint a felleges éjben
Szikrázó villám, látszott bús lángja szemének.
Kadosa már emelé szörnyű hatalommal az érces
Dárda nyelét, de előbb, hogysem lezuhanna veszélyes
Vágással, lova tarka szügyét megszúrta vasával
Hős Schedios, s a ló szökvén, kikerülte halálát.
Őt azalatt hevesen fiatal gyors szittya leventék
Környékzék, s fegyvert adtak Kadosának, elűzvén
Róla sok ércsisakos görögöt, sok dárdahajítót.
De nagy erőben még állott az athénei bajnok.
Mint valamely szobor, emlékűl állatva, tövében
Egy vén sziklának, hol csínos büszke fejével
Harcol időnként a szélvész, és záporok árja,
És mikor a végső század jő fergetegével,
Akkor is áll még ő; de sötét képében az első
Tündöklés csilláma kivész, s meghamvad alakja:
Így állott Schedios, s nem gyáván várta halálát.
Kadosa nemtelenűl nem akart megvíni. Leszállott,
És odahagyta lovát, mely már rogya kínja hevében,
A hadakat pedig eltiltá Schediosra rohanni.
Mindenek eltérvén, megnézé a görög arcát,
És hozzá járúlt, s így monda hatalmas ajakkal:
"Bátor hős, gonosz ügy hoza téged veszni Zalánhoz,
Hogy többé honnodba ne térj, és hölgyed is otthon
Özvegyi termében szomorú dalt mondjon utánad;
Gyermekeid pedig a hajlék küszöbére kiülvén
Sírjanak, és várván, öledet soha meg ne találják.
De te nem is gondolsz iszonyú harcodban ezekkel.
Jőj el azért, vedd e sisakot, víj meg velem, úgyis
A hadak istene már elszána halálra; pedig jobb
Elveszned vágásom alatt, mint gyenge csatázók
Ál nyila közt, mely a húrról reszketve lepattan."
Kadosa így szólott dicsekedve, de rája sohajtván
Elveszi a sisakot, s felel a nagy athénei bajnok:
"Volnának, mint hős eleink, bajtársim erősek,
S őket rút puhaság ne tehetné gyáva vivókká,
Nem szólhatsz vala így, hanem elfáradva ledőlvén,
Vérbe borúlt fejeden rokonid testhalma heverne.
Most gyengék hadaink: titeket teve a sor erőssé.
Mégis igen bízol, mikor engem győzni reménylesz.
Majd ha fejem nyakamon vérét özönölve legördűl,
Mondd, hogy erősebb vagy; de mig e kard villog elődbe,
Rettegj; mert eddig súlyos vala, s éle halálos."
Így szólván veszi a sisakot, s jól nyomja fejébe,
És indúl komoran a büszke tekintetü hőssel;
Az pedig őt, valamint szélvész a tengeri gályát,
Huzta magával, erős ifjú nagy szíve lobogván,
És mene nyugtalanúl iszonyú lépéssel előtte.
     Látta Philó, hogy semmire sem mehet álnok erővel,
Nem csökkent, hanem a hadakat biztatva vezetvén,
Hol szükség vala, közbecsapott, és harcola bátran.
A bontott sorokat népével helyre segíté,
S merre ragyogva kitünt aranyos szép fegyvere, lelket
Vett a had, s egyenesb viadalra nyomúla merészen.
A fővárasiak mennek csillogva, zörögve;
Büszke személye körűl lobog a nagy várasi zászló,
S a porszállta eget zúgó lobogása hasítja.
Rémítő tündökléssel mikor így megyen e had,
Nincs akadálya sehol, s egyesűlt hatalommal elönti
A ritkább sorokat; de Philó nem nyugszik ezennel,
Még több ösztönt ád ily szóra fakadva közöttök:
"Konstantinvárnak lakozói, ti úri leventék,
Tudjátok, hogy ezen rohanók csupa gyáva parasztok,
Kikre ti, legragyogóbb várnak lakozói, vitézűl
Csapjatok, és ha egyéb csapatoknál fényre nagyobbak
Vagytok, azok legyetek hadrontó tettel, erővel."
Így szólott, és mindenikét a csalfa dicsőség
Lángja vivé, valamerre akart támadni vezérök.
A puha életi kéjt feledék, és kocka helyett a
Rettentő hadi dárdákat zuhogással emelték.
Ossa vidéki Philó Viddinhez tére, ki helyben,
Mint maga hagyta, boszús képpel még álla, sietve
Ehhez odább járúlt, és monda vezéri szavával:
"Rettenetes Viddin, még állasz-e? látod, az álnok
Ellenség cseleinkre kevély, és nincs bekerűlve,
Ránk pedig a harcok szomorú forgása veszélyt hoz."
Erre boszús képpel felel a vad haemosi bajnok:
"Csalfa vezér, szavaidra előbb én hajlani kezdtem;
Mert nagyon álnok vagy, s hitetők nagyon a te beszédid,
De ne reméld többé, hogy Viddint harcon igazgasd;
Menni fog ő, s valamerre megyen, dárdája vezérli
A harcok rendét, s hangos szava ád tüzes ösztönt,
Nem pedig a te szavad, mely gyenge, s csalárd is azonban."
Erre szelíd hangon, noha bús vala, monda vezére:
"Méltatlan vádolsz te erősek csillaga engem,
Mert soha híredet én nem akartam rontani. Haj, de
Nincs most erre idő, nincs menteni semmi hatalmam.
Rám noha most haragos vagy még, csak menj el azért hát,
S rettenetes karodat láttasd a büszke latorral.
Majd ha dicsőséges diadalmát nyerheti dárdád,
Megbékélsz, tudom, és örömest léssz társa hadunknak."
Erre boszús Viddin kirohant, és vitte halálos
Dárdáját magasan. Mint a gonosz éji sötétből
Megszabadúlt lélek, mely ott csikorogva tünődik
Istene karjától lelöketve, de végre kizúdúl,
Fölveri a ropogó sziklát, mely válla gyanánt lesz,
S amint szörnyűkép végigmegy az ősi világon,
Nap, csillag beborul, s reszketnek az ormok alatta;
Ráordítanak a viharok, rádörren az ég is,
Az mégis megyen és akadályt nem szenved el utján:
Úgy mene Viddin, erős népét bíztatva, utána
A fene bajvívók földet rengetve rohantak.
     Hadvezető Árpád ellenben erős keze súlyát
A görögökre veté. Legelőbb is Heliodórral
Szembekerűlt; de az őt nem várta be, félre sietvén.
Mint köd fut nap elől, vagy az út pora szélnek előle,
Úgy futa, őt mégis szaporán uton érte halála,
Rája sulyos rohanó kopját vete párducos Árpád,
Mely végigrezegett a nagy levegői közön, s mint
Gyors villám, megüté nyakszirten Heliodórost.
Nyomban előre bukott. Réműlt katonái emelték
Karjaikon véres tetemét; de halálos ütéssel
Ott termett a szittya vezér, s sziven érte Neandert,
És Nikephor karját ragyogó vasa vállban elejté.
Akkor Heliodór leesett vért hányva közökbe.
Ők is hűledező testtel tetemére borúltak,
Nagy vas fegyvereik szörnyűkép összecsörögvén.
Termetes Alkest is leteríté párducos Árpád.
Rettentő vala ez nézésre: fejében az álló
Vas sisakon hosszan rezegett lószőre, s tetőtől
Talpig vasban volt, nem látszott semmi nyilása.
S mintha egész ember vasból lett volna teremtve:
Úgy jött fénytelenűl, iszonyú feketében: előtte,
Mint hideg éjjeli domb, látszott nagy pajzsa, s középett
Szörnyü halálkoponyát mutatott vert fényes ezüstből.
Ezt legelőbb mikoron látá, horkanva szökött meg
A dobogó hadi mén; de ülője hatalmasan ülte,
S rá hajtotta, serény karját magasabbra emelvén.
Rémületes némán közelíte azonban az izmos
Vad görög, és morajos hangon megszólala büszkén:
     "Halni sietsz-e vezér, latroknak büszke vezére?
Tégedet e karddal megemészt ma vitézi hatalmam;
Mert még nem született ember, ki szemembe kerülvén
Összezuzott fejjel nem szállott volna pokolra."
Erre felelt a gyors seregek fejedelmi vezére:
"Esztelen, ily szókkal ne remélj veszedelmet elűzni.
Rettents gyáva leányt, vagy erőtlen gyermeki bábot.
De ki reád karddal siet a hadi rendnek előtte,
Vassal várd be, ne bő szóval; mert csúf leszesz, és a
Durva halál kinevet, mikoron szemeidre setétűl.
Gyáva! ha bátor vagy, minek a sok vasgyürü rajtad?
Lomha tevére való a terh, nem bajnoki testre.
Kard nekem a páncél; szabadon viszi homlokom a nyílt
Könnyű kalpagot, és mikor eljő végnapom, a szép
Föld színét, s ragyogó egeket még látom utólszor;
Te pedig eltakarod fejedet, vaslapba borítván,
S rettegsz nézni halált, mellyel fenyegetve riasztál."
Így szólott iszonyún, de amazt nagy félelem érte.
Minden erő kiveszett karjából s reszkete gyáva
Baljában dombos paizsán a szörnyü halálfej.
Árpád őt már nem szóval, hanem isteni kardja
Fényes acélával rettenté, s nagy kelevézét,
Mellyel rajtaütött, egyszerre kiverte kezéből.
Még amaz ellentállt, de hamar paizsára lecsattant
Árpád kardja, s legott ketté szaggatta középig,
Hol sebes éle után lehasadt a fényes ezüstfej,
És nagy csengéssel lábának elejbe legördűlt.
Alkes hátrafutott rémülten, s fölfoga végső
Oltalomúl egy kődarabot, mely földbe merülten
Álla, holott tetején sok századok árnya borongott.
Ezt az erőszakkal kivevé fűlepte köréből,
És Árpádra löké, de hibásan zúga el a nagy
Kő lova bal szeminél, és érte Izárfi lovának
Gyenge szügyét, s az alatta ledőlt, reszketve süvöltvén.
Árpádot pedig a hosszú harc mérge boszontá.
Ellene ment, s iszonyúbb vágással csapkoda hozzá.
Alkes páncélán, sisakos feje rengeteg ormán
Csattoga, s szikrázék villámló kardja, s lefüggött
Rongyosan Alkesről a vasruha, vállban oszolván.
Ő még a hegyetört kelevézt forgatta hiába,
Melyet visszakapott, s feleit könyörögve kiáltá,
Vas karját is elől tartván el-elűzte halálát.
De mentségre közel nem mertek jőni, azonban
Ő is lankada már s bús vége közelge sötéten.
A fejedelmi magyar nagy rést szemlélve nyakánál,
Markolatig ragyogó kardját torkába ütötte.
Alkesnek tüstént minden viadalma megállott,
Omló szikla gyanánt leesett a földre csörögve,
S véres torkából kiröpült vad lelke boszúsan.
Hős Árpád pedig a lóról hozzája leszállván
Fegyvereit leszedé, és adta Izárfi Lebőnek,
Aki gyalog vala szinte, s közel kísérte vezérét.
A sisakot kinyitá azután, s bámulva tekinté
Rettenetes képét, melyen már sárga halál űlt,
S vérbe merűlt szemeit, s így szóla hadának előtte:
"Nem mind rettenetes, kit külseje, s nagy szava hirdet.
Láttátok, mi magas vala ez, s mely rémes alakja.
Most alacson porban hever itt, s hadi napja leszállott;
Mert buta réműlésbe merűlt, s nagy karja lecsökkent.
Rajta tehát! kiki bátrabban forgassa csapásit.
Ellensége ha bár eget ér is büszke fejével,
S lábaival poklokra tapod, nekimenni ne féljen.
Vére vagyon; melyet fényes kardjával elonthat,
S csontból áll, melyet súlyos buzogánya betörhet;
Bátorság teszi, nemcsak erő, a harci hatalmat."
Így szólott, s tüzesedve reá zúgott az erős had,
És mene harcra hevűlt képpel pusztítani vágyván.