Vörösmarty Mihály

EGY BOLDOGTALANNAK PANASZA

Már siet hátra napunk, már int az enyészeti alkony,
     Minden Morphéus csendes ölébe borúl.
Én egyedűl e gyászos halom selymére ledőlvén
     Árva fejem bajait megkeserűlve nyögöm:
Délia már feltűnt, bájfénye remegve körűlem
     Zsengedező gallyak fürtjein által evez.
És egyedűl a boldogtalanok szívébe felunszolt
     Búkra tekint kegyesen Isteni éke felől.
Már levonúla az éj e környék bércire, mégis
     Jótévő fényét önti lebegve reám!
Ám mi haszon? bánatba merűlt lelkemnek erőtlen
     Vágyását a sors félre ragadja, viszi.
A hüves alkonyodást útálva világot ohajtok,
     Int a nap, és szaladok zsenge világa elől.
Várasból ligetekre viszont a pusztai térről,
     Őrűlt várbacsaló kedvem habozva ragad.
Szárazról tengerre, de a mély tengeri síkról
     Félelmem száraz földre kikelni siet.
Haj! mi időre leszen már vége ez üldözeteknek?
     Vagy mi határ fogad el csendes ölébe utóbb?
Ah! hova tünteted el kegyes Hold, deli képed előlem,
     Mily szomorú felleg korma vakítja tüzed?
Most, mikor elhagyatom mindentől, meg te is elhagysz
     És régen keresett fényedet eltagadod.

Pest, 1818