Vajda János

Harmadik rész

De bizony nem is lett semmi szükség arra,
Hogy tovább utána cselédit zavarja.
Mert alig hogy elment, olyan dolog történt,
Mire Ábel tüstént visszafordult önként.

Mint a villám akként csapott be a hire:
Jön a Lator Bandi, itt van egyszeribe!
Lator Bandi futó betyárok vezére,
Kinek ezer arany tűzve a fejére.

Nosza rajta hamar vasvillára, botra,
Emberek, legények mind katonasorba!
De bizony hogy Bandi eleibük álla,
Az egész kocsmának leesett az álla.

Pedig annak olyan virágos a kedve!
Ujjain ezüstös fokosát pörgetve,
Sarkantyus bokáját össze-összeverve,
Hejje-hujja szóval lép ám a terembe.

Három cigány legény a nótáját húzza,
Hogy "nincs édesebb, mint a menyecske zuzza".
Hanem hogy belépett, hátra fordul: "ácsi!"
Markol mindenütt a bankba! "Hallja, bácsi,

Sok lesz ez magának; ad belőle nékem
Parolámra! kölcsön, jó kamat fejében?"
De a zsebekből is mindent kibetűz ám.
"No csak ne legyen oly csiklandós, nem szűz lány!"

Fal mellett a háznép, tizen is egy végben;
Kinek fejsze, kapa, pisztoly is kezében.
Odaszól ezekhez: "Be az istállóba!"
Nosza takarodnak kifelé, kotródva.

Hagyva őrállókat kapun, ajtón kível,
Maga a szobában fura dolgot mível.
Veszi a vendéget párosával sorra,
És ahogy már szemközt kettőnek az orra,

Összeveri őket dévajon egymással,
Játszik, mint a gyerek a piros tojással.
Kiáll a középre, szétterpeszti lábát,
Egy-egy uracsot meg úgy azon dobál át.

Valamennyit pedig a szomszéd szobába
Gyömöszöli mint a sós halat rakásba,
Úgy feküsznek ott, mint a búza-keresztek.
- Ábel veszi észre, hogy Aranka reszket.

Ő maga könyökre dőlve egy sarokban,
Ezt a mulatságot nézeli nyugodtan.
Látja talán már, hogy mit csinál ő majd ott!?
"Tedd be, mikor intek, hirtelen az ajtót!"

Hát ugy is lett, mert hogy aztán nemsokára
Kivel összeverje, neki nem volt párja,
Rivalkodik Lator: "Odébb innen, kócos!
Téged meg se foglak; ezzel mulatok most!

Ugy-e tubám?" s ezzel Arankára kacsint.
S közeledik... no de várhat még egy kicsinyt.
"Nem akarsz megfogni? no ha te nem, meg én."
Mondja neki és áll elébe a legény.

Hogy ültőhelyéből Ábel fölhuzódik,
Látja már Lator, hogy melege lesz most itt.
Tekintget is, kapkod, hol van a puskája!
Bezzeg, hogy letette hetykén, most már bánja.

Kerül ő most mindjárt olyan emberkézbe,
Milyet nem fogott még világ-életébe.
Szökdös erre-arra, hederegve hátrál,
Teteti a valót, hogy megijedt, tréfál.

De hiábavaló minden huzavona,
Vasmarokban immár a nyakravalója.
Torkán Ábel ökle olyan csomót vetett,
Nem vesz azon többé soha lélekzetet.

Azután fölkapja, egyet-kettőt fordul
Vele, de úgy ám, hogy az almáriomrul
A sarkantyús lábak mindent - összetörve -
Sebes lódulással levernek a földre.

"Jaj az ibrikeim!" - fölsikolt Aranka,
De ha úgy nem félne, biz inkább kacagna...
Noha majd meg inkább sajnálkozni látszott:
Soha, soha, ilyen fura csárdás táncot!

Azután kezéből hogy kiszalasztotta,
Szegény Bandi úgy elrepült egy sarokba,
Hogy a vaskemencét beütötte háta,
S ott meg is lett fogva, mint egy kalitkába.

Ott azután magát csöndesen meghúzza;
Persze hátgerince végig összezúzva.
No ennek elég; ez nem eszik több levest.
Hanem azért Ábel még ezután sem rest.

Asztalon a betyár pisztolyai töltve.
Kapja föl, az ajtón hirtelen kiszökve:
No gazemberek most vessetek keresztet!
Durr, durr! vetik bizony azok a bukfencet.

A másik kettőnek volt már annyi esze,
Hogy keresse, innen merre van a messze.
Ez ugyan jó munka; kész a diadalma,
De bizony övé lesz már az arany alma.

Hát azután még a ráadása ennek!
Soha ennél édesb malasztja a mennynek!
Nem is igen van már több odáig hátra,
Menni a zsákmánnyal vármegye házára.

Rakja hosszu vendégoldalas szekérre.
De hogy aztán a sok pénzzel hazatére
(Sietett is, de meg röpitette hamar
Sok szép sárga csikó: ezer darab arany),

Hát bizony a háznál megint egy kis baj van;
Nagynak is beillik néha, tagadhatlan,
Hólyagos himlőben fekszik ott Aranka.
Jaj hogy ne is lássa, arca betakarva.

Már úgyis hiába, ha megél is vége!
Amiért szerette, oda már szépsége.
Mint a jég a vetést, elverte a ragya,
Jobb, ha őt most mindjárt örökre elhagyja.

Ej no, történt volna már egyéb akármi,
Hogy nem tudott e baj se késni, se várni. -
"Rosszkor jött biz e most" - a fejét vakarva,
Ábel így - de azért nem jött ám zavarba.

"Igy a lakodalom késik - ugymond - halad;
Azért mégis meglesz, ha ma nem, hát holnap.
Hiszen van már pénzem, veszek rajta földet.
Jó az isten, adhat még idővel többet.

Mindig azt hallottam, csak az első ezer
Megszerzése nehéz, ha megvan ez egyszer,
Itt van a pénz anyja; csakhogy ezt megfogtuk,
Tojik ez mindennap, mint a jó kotlós tyúk."

Így reménykedik jó Ábel, de Aranka
Egyre csak azt hajtja, könnyekre fakadva,
Hogy az olyan arcra, mit a himlő ráncol,
Jobb az apáca-, mint a menyasszony-fátyol.

"Ejnye, ejnye - feddi, vigasztalja Ábel,
A sírást, ha ugyan miattam, hagynád el.
Mert biz arra vetek, hogy ami csapás ért,
Nem is értem bánod oly igen, de másért.

Én igy is szeretlek, igy is szépnek látlak.
Tetszeni akarsz tán az egész világnak?
Ha így van, hát jobb, hogy megfogyott szépséged;
Legalább igy tán majd velem is beéred."

Arankának itt már végre elég ennyi.
Alig képes tovább magát türtöztetni.
Mint a fulladozó rab, ha a börtönből
Szabad levegőre kéredzik, dörömböl:

Úgy dobog a szíve, hogy a két kezével
Fogja le, egy kicsinyt ne árulná még el.
Amig Ábel ott künn egyet kerül-fordul,
Azután hogy belép, a nyakába borul.

Fojtogatja csókkal: "Jaj te drága férfi!"
Egyelőre ajkán több szó nem is fér ki.
"Jaj hogy ilyen is van ezen a világon!
Jaj hogy épen ez lesz az én életpárom!"

Van öltözve drága ünneplő ruhába.
Ragyogó gyémántból gyöngysor a nyakába.
Mint a nyiló rózsa, olyan az orcája,
Csakhogy egypár örömkönnye pereg rája.

"Nem vagyok én himlős, nem vagyok én szegény,
Nem hatalmat, rangot, nem pénzt keresek én.
Van nekem jószágom, uradalmam elég.
Palotám falával Dunát rekeszthetnék.

Kinek szive jóra bátor és nem hamis,
Tenni rosszat nem tud, még ha akarna is;
Aminőt én gyermek-álmaimban láttam,
Embert kerestem én, és azt megtaláltam."

Álmélkodva hallja, látja mindezt Ábel;
Hüledez, huzódoz, feje egész Bábel,
Maga körül szerte kételkedve tekint;
Törülgeti szemét, nem-e álom ez mind?

Kérdene, felelne egyet-mást, azonba
Négylovas hintó áll elő kanyarodva,
Aranyos szerszámmal, kócsagos huszárral;
Repülhetni abban versenyt a madárral.

Hiába huzódik szerényen, szabódva,
Nem használ az semmit, be kell ülni oda.
De hogy is ne? mikor Aranka vezeti.
Már a jóban hogy is állna ellen neki?

Ide is ember köll; nem gyerekség ám az,
Hogy egyszerre a sors rá ennyi jót áraszt.
Elviselni nyugton ennyi boldogságot,
Fejére szakadó egész menyországot.

Voltakép ez ám a legnehezebb próba.
Kit a baj meg nem dönt, ingadoz a jóba.
De ne féltsük őt, hisz nem egyedül van már,
Kinek oldalán oly fényes őrangyal jár.

De mi baj is érné ezután már őket?
E gyarló világgal többé nem törődnek.
A Tündérországban laknak ők már ketten,
Vagy a Tündérország az ő sziveikben.

Mennek-mendegélnek, azazhogy repülnek,
Viszi a négy sárkány szelek szárnyán őket,
Liliom-erdőn át az ezüst-ligetbe,
Azon át az arany paradicsomkertbe.

Fényben, illatárban, ahol örök nyár van,
Messze kitündöklő alabástrom-várban
Még azon nap ültek boldog lakodalmat,
S tán még ma is élnek, hogyha meg nem haltak...