Tóth Árpád

KÉT RÉGI KÖLTŐ

                        1

                  Berzsenyi

Zord énekes, borongva ünnepellek,
Alélt idők felém rémlő kolossza,
Az ős magyar síkságon antik Ossa,
Setét orom, kin szittya bú a felleg!

Vulkánszived nehéz lávája ellep:
Villámaid tüzétől csillagozva
Erőt tanúl a halk utód kobozza,
S hallom zihálni sziklatömbü melled!

És reszketőn idézem régi, fáradt
Estéid kedvét, míg csöndben borozván
Késztéd lelked szebb korba szállni el,

S szolgáid félve és juházva vártak:
A bús magyar szók, sok kevély oroszlán
Magányod vén barlangján, Dániel!

                        2

                   Csokonai

Vitézem, ó, te nem voltál a zordság
Vitéze, vén diák csak, kálvinista,
Ki kósza farsang víg kulaccsát itta,
S a gráciák kezébe tette sorsát.

Ám bús homok szent venyigéje, hordád
Lelked szelíd fürtjét, és drága, ritka
Borából új fájdalmak méla titka
Halk verseinkbe dús izekkel forrt át.

Ó, látlak: lomha árnya nőtt a fáknak,
Már láz gyötört, s a rózsás gráciáknak
Lárvája hullt, és párka-arca lett,

S még görnyedtél egy édes rím felett,
Szemedben végső fény gyúlt, húnyó csillám,
S kezed lassan, reszketve írta: Lillám!