Tóth Árpád

ÁLDOTT NYÁRI DÉLUTÁN

Áldott nyári délután
Járunk az erdőben,
Elakad a hang is a
Sűrű levegőben,

Messzi autóberregés
Dongássá vész benne,
Mintha mézbe szédülő
Muslicahang lenne.

Távolszakad a világ,
Nincsen, ami fájjon:
Ádám jár, és Éva jár
Édenkerti tájon.

Lomha gond, ha szállna még
Fonalat eresztve,
Mint váratlan pók, amely
Utat fog keresztbe,

Homlokunkon szétfoszol,
S nincs nyomába semmi,
Csak a nagy csönd, amelyben
Oly jó ketten lenni.

Szavak helyett ajkadat
Néma csókkal kérdem:
Mi lehet ez, tudod-e?
Érted? Én nem értem.

Szerelem? vagy boldogság?
Vagy szent-egyszerűen
Az az ősi, lusta kéj
Sejlik e derűben,

Melyet Isten érzett, a
Teremtéstől fáradt
Ifjú Isten, s jóíze
Ajakára áradt,

És egy csöppje rácsordult
A furcsa agyagra,
Mely azóta öltözik
Szívekbe s agyakba -

S mely - ó, csillagokból szűrt
Titkok lépesméze! -
Ritka órák kincséül
Lett az ember része?

Nem tudom. Csak érezem,
Hogy most e megáldott
Nyári délutánban a
Halál is megállott.

Nem jön felénk. Valahol
Ledűlt heverészve,
S míg csontajkát csiklándja
Szellők édessége,

Bordái közt bebókol
A reves homályba,
S kigyúl, mint egy piros szív,
A pipacs virága.