MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Tompa Mihály

HÁRFÁM.

»Hárfám, ne zengj szerelmet,
Feledd örökre azt!
Lásd, szívem- és szememből
Bút és könyűt fakaszt;
Felőle, húrjaidról
Emlékezet ha kel:
Miként a holt pacsirta,
Némúlj örökre el!

Lágy hangokon, ne tűntesd
Elém a hitszegőt!
Nyájas reménye, melyet
A szív magára szőtt,
Lefoszlott, mint lefoszlik
Fájáról a virág,
Ha éltén őszi éjnek
Gyilkos haragja rág!«

És fájó szívem álma
Vad rengetegbe vitt,
Hol felleg ússza a bérc
Repkényes ormait,
Hol titkos édes hangon
Susog minden levél,
S vándor fuvalmak ajka
Tündér regét regél.

Ott a magány ölére
Simúlva biztosan:
Enyhűlet ért szememnek
Könyhullatásiban.
Megtelt csordultig a szív,
S addig hevűlt, dagadt,
Mig érzeménye buzgó
Énekben felfakadt.

S mig énekeltem  nagy,
Dicső természetet:
Szerelmem ihleté át
A szíves éneket;
A felvont húr zenéjén
Általfuvalt heve,
És rajta a dal újra
Szerelmi dal leve.

E hárfa énekének
Mig álom-élte tart,
Mig el nem fog borúlni
A ciprus árnya rajt:
A húrok zengzetében
Életre költ dalát,
Mindenható szerelem,
Te hasd, ihlessed át!