Tompa Mihály

ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNYEK

MOHOS VÁROMLADÉKON...

Mohos váromladékon
Borong az ősz vitéz,
Bágyadt fényű szemével
Merőn a romra néz.

Körűle nincsen élet,
Egy sír a várvidék,
Hír, pompa és dicsőség
Ott eltemetteték.

Hol a fénylakta csarnok?
A puszta termeken
A zúgó szél dühének
Bogácskóró terem!

S mig a lefolyt időnek
Szétvonja fátyolát,
Hogy élte tarka lapját
Még egyszer nézze át:

Elborzad a soroknál,
Mert amit ott lele:
Csalódás és ezer kín
Fulánkival tele.

Általfut ifjuságán,
Sok bús emlékeken,
A férfiú korában
Nincs más, mint küzdelem.

Ott hűtelen barát üt
Érző lelkén sebet;
Itt halmot domborít fel
Hitves, fiú felett.

Sorban eléje tűnnek
A robajos csaták,
Nehéz napok tüzéből
Vérlepte mirtuszág.

S a ködből ősi vára,
Sasfészke felmerűl,
Amelynek omladékin
Most elmerengve űl.

S a bús emlékezetben
- Mint lomb, szellő ha kel -
Megrendül a nemes, de
Kiégett agg kebel.

II.

Mohos váromladékon
Haldoklik a vitéz...
A csendes sír ölébe
Nyugalmat esdve néz.

Az elhaló kebel még
Utószor feldobog,
S miként véglobbanásban
A mécs, kiégni fog.

Egy vágya volt szivének,
Egy, vándor útain:
A kedves hon göröngye
Nyugtassa álmain;

Egy vágya még szivének
Az élet alkonyán:
Hogy boldog béke légyen
A szenvedő hazán.

S a bujdosó nyugodtan
Álomba szenderűl;
Felette rom s az érdem
Állván emlékjelűl.

III.

Mohos váromladék közt
Az ősz bajnok pihen;
Zajos napért nyugalmat
Találva, csendesen.

Nem álmodik csatákról:
Sírálma mély, nehéz,
Melyből kürtharsogásra
Sem kél fel a vitéz.

Most már az ősi várat
Birván örökre ő,
El nem ragadja tőle
Pártos viszály s erő

S bár címer nem ragyog már
Ívek, kapuk fölött;
Alunni mégis édes
Rokon porok között.

IV.

Mohos váromladékhoz
Tolongva jő a nép;
Cserlomb közé virágot,
Sírt ékesítni, tép.

S hű bajnok él dalában,
Ki békében s csatán,
Honáért élve-halva,
Munkált annak javán;

S mert üldözé, ki volt a
Jó hon szivén nadály,
Cseles nagyok szavára
Száműzte a király.

A nép szorúlt kebellel
Közelg a sír felé,
A sírt a hálaünnep
Oltárrá szentelé.

Behinti azt virággal,
És márványoszlopát
Lomb- és repkényfüzérrel
Köríti, fonja át.

S az ifju nemzedékben
Tettek csirája kél;
Szivének égi hangja,
Hogy csak honának él.

Oh hon! hogy hű fiad csak
Akkor jutalmazod.
Sőt még akkor se többet, -
Amidőn már - halott!