Tompa Mihály

DIVATOS KÖLTŐ

Hajnallik... várj! megyek, dicső természet!
A méhe is virágidról szed mézet;
Én is sietek, napfelkőlt előtt,
Elérni azt a magas hegytetőt:
Ahonnan a földet csak alig látom,
Minthogy nincs is mit nézni a galádon!
S hol közel az ég, amely érdekel...
Költő vagyok! tán mondanom se kell.

A föld göröngyein tulszárnyalok,
Mint a bíbicek s szárnyas angyalok...
Most is megyek, különben kárba veszne,
Annyi nagy gondolat és drága eszme,
Melyet fogdosok ott-fenn szorgosan,
Erőlködésem pókhálóiban!
Hejh, csak meg is foghassam a nyakad:
Vers lesz belőled, törik vagy szakad!

Im fenn vagyok...! beh gonosz meredek! -
De futok én, ha neki eredek
Nem tartózhat sem tűz, sem víz, sem árok,
Kivált ha ily szent küldetésbe' járok!
Im lehem szorul, az orcám hevűl...
Hogy nézzem ezt? költői ihletűl!
Hah! hogy pirúl az égen a korány!
Mint a paprika egy tál kocsonyán!
Mi szép a költő élte, ah mi szép!
Az ő másnak, mi madárnak a lép:
Ha hozzá ér, rögtön oda ragad...
Ki egyszer hallja a büv-hangokat:
Az rabja lész a költőnek örökre...
Sógorságot, komaságot
Akasztva szögre.
Ha nő: fülig szerelmes lesz belénk,
Ha férfi: benne csudálót nyerénk.

De most munkára, mert a nap halad!
Mit énekeljek? szerelmet? hadat?
Vagy a hazáról zengjek éneket?
Mindegy már, úgyis annyit szenvedett!
De mit látok? az ég ugyan borúl!
(Engedelemmel - elég botorúl!)
Észak felől zúg a zápor szele,
De szakad is...! lefele, lefele!
Hah mily rút eső, fogam mint vacog!
Halhatlan eszméim, megáztatok!
El innen! hol vesztemre zúg a szél,
A nyárfa-lomb is gúnyos tapsra kél:
De e veszett partról miképen,
Két lábon-é, vagy pedig négyen
Fogok lejutni? azt már nem tudom!
- Boldog, ki most otthon ül a suton!

Légy üdvöz, édes kedves alkonyat!
Szelíd kebledre a költőt fogadd!
Oly szép az est, a hold, a csillagok!
Nyavalyámnak ellent nem állhatok:
Verselnem kell! Jobb álmodozni este,
Mikor kész rá az ember lelke, teste;
Korán reggel, hiába! álmos, éhes,
Ekkép még a költészetre is - mérges.

.........................

De tán gonosz szellem játszik velem?
Hogy majd ezerfelé hasad fejem,
Ugy gondolkodom, - s mit se gondolok!...
Ez már mégis csudálatos dolog!
Ragaszkodom csillaghoz, fűhez, fához...
Elmém völgyön, síkon végig kopároz;
A hűs levegőt csakugy nyeldesem,
De nem táplál. - Káprázik a szemem.
Amint merőn a hold szemébe néz...
Segíts, kollégám, jó Dávid-zenész!
Könnyen dalhoz jut a szunyog-sereg,
E népköltők is ugyan zengenek!

Zúg a mezőség, zúg a lusta tó,
Rimel tücsökhang és a békaszó;
Hangversenyek termévé vált a pajta:
Benn' a kakas, - füles bagoly szól rajta.
S mi lelt engem, hogy nem zeng citerám!?
Ma a kültermészet nem hat reám!
Hol máskor bolondgombaként terem
Számomra a dal úton-útfelen.

      -------------

Éjfél van... a lelkek órája üt...
A lelkesűlés szivárványa süt;
S az ihlet, mely csak ezt a percet várta,
Egy dörgő dalt hozand most a világra;
S hogy legyen benne tűz, lélek, zene:
Jer, barátkozzunk, bornak istene!
Mert meg kell lenni! abba nem hagyom...!
Apolló, tied éjem, nappalom!
De költő leszek, Istenemre az!
Legyen miatta bár fejem kopasz!
Reáriaszték...! lám már érezem:
Mint kezd hevülni a szivem, fejem...
De tárgy, tárgy...! új, nagy, el nem koptatott...
Ennek emelnék most én kalapot!
Tavasz... sír, köny... s arsenicum (megéve),
Erről firkál egész föld ifja, véne!
Már a világ fájdalma és reformja
Nem nyom senkit, azt is a nyomda nyomja!
Kútgém... nyáj... tyúk, (az, amelyik fias,)
Furulya-szó, temetés pórias...
Minden eszmének utána kapok,
S látom: ismétlik százszor a lapok!
Égen, földön és a vízben nekem már
A firkász-hadtól semmi sem maradt...
Minden eszmét felfalt, kiírt, elnyúzott...
Mért is nem szült az anyám hamarabb...?
Fejem talán jobb lesz lehajtani,
Ha jönne mégis belé valami...

Költő ur, ez a legjobb gondolat!
Jó éjszakát, boldog szép álmakat!

A »Divatos Költő« Tompa költeményeinek első kiadásában (1847)
a következő szöveggel jelent meg:

Hajnallik, szép... természet, várj, megyek!
Hol fellegekbe ütköző hegyek
Agg ormiról, a szárnyas gondolat
E hitvány földről menny felé ragad...!
Mert, - ugy hiszem tán mondanom se kell: -
E föld övéivel nem érdekel!
Sötét göröngyein tulszárnyalok,
Ösmerjetek meg én költő vagyok!

Figyelmem őrt is áll ám gondosan,
S agyam kihányott pókhálóiban
Ha egy-két kóbor eszme fennakad:
Verssé kell gyúrnom azt, törik szakad!

Im, fenn vagyok...! hah szívem mint dobog,
Hevült arcám tán lángot vetni fog?
Térdem remeg... szorúl lélekzetem...
Ez a költői ihlet, úgy hiszem.
Biborképpel mosolyg fel a korány,
Ah éd és báj...! mint zeng a csattogány!
Mi szép a költő élte, ah mi szép!
Ha új Mózesként hegytetőre lép:
Keblét üdv és kéj hullámozza át,
S lenn, szörnyen bámulják a lant fiát!

Hah, lángtengerré vált a támadat...
Szerelmet énekeljek vagy hadat?
Nem! téged szent hazám!... de ah, mi ez?
Az égen barna felleg szívedez;
Arcámra rút esőzápor csurog...
Halhatlan eszméim, megáztatok!
El innét, hol kínomra zúg a szél
S a nyárfalomb is gúnyos tapsra kél!
De e partról levinni most ki fog?
Hah, mint fázom, fogam miként vacog...!

Légy üdvöz édes kedves alkonyat!
Most jön majd a daleszme s gondolat...
Oly szép az est, a hold, a csillagok...
Érzelmimnek ellent nem állhatok!

.........................

De tán rossz szellem játszik velem?
Hogy majd ezerfelé reped fejem,
És mégis ennyi ezer gondolat
Közt árva  lelkem egysem akad.
Szemem káprázásig a holdba néz...
Oh segits rajtam jó Dávid-zenész!
Könnyen dalhoz jut a szúnyog-sereg,
S gondolkozás nélkűl is úgy zeneg;
De a békaszó és a denevér
Az én fejemből minden jót kivér!

Bárcsak szerelmes tudnék lenni! Nem...!
Hozzám nem fér e gyáva érzelem.
Téged kereslek meg csendes szobám!
- Ma a kültermészet nem hat reám -
Hol nékem máskor gombaként terem
Úton, útfélen dal és érzelem!

Éjfél... halvány világu lámpa... csend...
Most énekem csattogva felkelend!
S hogy annál lángzóbb légyen zengzete:
Jövel segédül bornak istene!
Nem! meg kell lenni!.. abba nem hagyom;
Apoll, tied lesz éjem, nappalom!
De költő lészek, istenemre az!
- Ifjú vagyok még s jő elég tavasz -
Reá riaszték... lám már érezem:
Mint kezd hevülni szívem és fejem!
De tárgy, új, még nem koptatott, dicső:
Szép szerivel már látom még se jő!
Korány, tavasz, sír, csermely, holdvilág...
Ah, hisz erről firkál egész világ:
De mely van égen, fölön, föld alatt:
Ki is írtak már minden tárgyakat!
Ki ám...! és nekem semmi sem maradt...
Ah, mért is nem születtem hamarabb?
Aha... mégis jó lesz lehajtani
Fejem, ha jönne bele valami...!

.......................

Költő ur! ez a legjobb gondolat,
Boldog jó éjszakát s szép álmakat!...