Szabó Lőrinc

Ima a gyémántért

Szegények voltunk. "Imádkozz!..." Anyám
már sokat sírt. Egy este azután,
látva, hogy rajta nem segít az Ég
s átvéve lelke száz sajgó sebét,
kigyulladt szívvel és könnyek között,
próféta, ki csodáért könyörög
s Istenbe szédűl, én kezdtem imát.
Ágyamban térdeltem, órákon át.
"Kérj s megadatik"...? Hát én kértem! És,
hogy egyszerre minden nélkülözés
megszűnjék s mi ne szenvedjünk tovább,
egy nagy gyémántot kértem, akkorát,
mint az öklöm! "Istenem, add meg, add,
hogy legyen reggel a párnám alatt,
legyen itt a kincs!"... A magas eget,
lábuknál húztam le a szenteket:
"Ezer miatyánkot mondok, ha kell -
míg meg nem áldasz, nem engedlek el!"