MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Pilinszky János

Megdicsőülésünk

Mi elmult: könnyünk lágyan kente széjjel. Örök kutakba mélyült multunk vissza, s jövőnkben is csak tünt időknek titka fog fölbuggyanni, hogy ha még megéljük. A testünkön sok méltatlan csapásnak nyomán kinyíló tűzpiros virágok örök csodáknak ködlik illatát ott, hová a durva kéznek ökle pattant. Ha zendülünk és hátat fordítunk is az angyaloknak, bús imádkozás csak e lázadás, - hisz hátunk íve fáradt lejtésű, mint a múló hullám habja. Mi daccal rejtjük el makacs fejünk, míg a lábunkon lefut szivárgó szirma a tűzvirágnak. Egyre fogy, beissza a vért a por! Vacogni kezd a térdünk; védő kezünk is lassankint lecsusszan s egy messzi menny sebünkön átviláglik, - most nézzetek ránk s lássátok, ki áll itt: mert láttatok már minket s ezt a percet!