MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Petőfi Sándor

ADORJÁN BOLDIZSÁRHOZ

Mélységes völgyben, olyan mélyben,
Hogy, amik állnak közelében,
A mozdulatlan gránitbércek,
Ezen vasnál vasabb falak,
Még ők is, amint ott lenéznek,
Szédülni látszanak...
E mély völgynek legmélyebb fenekén,
Hová a napvilág fél-feketén
Jut el csak a sok bujkálás miatt,
S hol a hold, ez a szép fonóleány
Olyan kisérteties szálakat
Ereszt éjenként ezüst guzsalyán,
Mikéntha fonna szemfedőt magának...
A völgyben ott, egy nagy szomorfűzfának
Tövén, nyílt egy kicsiny virág.
Homály és lombok takarák.
Nem volt körűle semmi, semmi fény,
Csak egy fagyott nagy harmat reszketett
- Egy örökkévaló könny - levelén,
Mint a gyémánt a vérző seb felett.
Mert a virág piros volt... nem csoda,
Egy összetépett szívből támada.
Kevés vándor fordult meg itt e tájon,
Kevés szem akadott meg e virágon,
De aki látta őt,
Hamarjában nem mehetett el,
Ott állt csodálkozó szemekkel
E bű-növény előtt,
És nézte, nézte, s érzett kínokat.
Miktől a lélek szerteszét szakad,
De míg igy ölte őt az, amit láta,
Szivott bódítón-édes illatot...
Barátom, ez a fájdalom virága,
Ez a virág lantod zenéje volt. -
Miért tiprád el ezt a szép virágot?
Mért hallgatott el így kezedben a lant?
Nem fájt, nem fájt, midőn a földhöz vágtad,
S mintegy zokogva húrja kettépattant?
Nem kiáltott rád a lelk'ismeret,
Midőn rátetted gyilkos kezedet?
Mert gyikos vagy, megölted
Nem testedet,
De ennél sokkal többet,
Jobb részedet;
A lant a lelke a költőnek,
S te, hah te lelkedet öléd meg!...
Egy költő-lelket semmisítni meg!
Nem ismeréd tán küldetésedet?
Szent és nagy ez valóban,
Amely föld pusztulóban,
Haldoklófélben van, amelynek már
Nem használ sem eső, sem napsugár:
Az a költő könnyhullatásitul
S mosolygásától ujra fölvirul.
Mivel felelsz majd, hogyha egykoron
Az, aki küldött, számadásra von?
Ha mondja majd: "Nézz arra lefelé,
Amerre tetted útadat,
Jól látszik, hosszu sivatag...
A rád bizott földet nem míveléd!"

Föl, föl, barátom, drága minden perc,
A föld futócsillagjai vagyunk,
Csak addig élünk, míg leszaladunk;
Maholnap a bíró előtt lehetsz.
Föl, föl, barátom, illeszd össze lantod,
Leheld beléje búbánatodat,
Hisz a költő, ha a legfájóbb hangot
Sohajtja, akkor a legboldogabb.
Dalold el mind, mivel szived teli,
S minden hang, amely ajkadon kijő,
Lelked darabja légyen... oly dicső
Kín és gyönyör között elvérzeni!

Pest, 1848. január 6.