Madách Imre

Pusztai temetés

Miért kovályog fent a saskesely?
Hová, hová száll a varjúsereg?
Halottkisérő sompolygó sakál,
Sirásodtól a puszta mit rezeg?

Homokbuckák közt kisded völgyfenék -
Ölén némán, merőn egész csapat;
Hafiz karjának súlya verte le,
S bibort borított rá az alkonyat. -

Óh Szádi, Szádi, tündöklő valál,
Mint ifjú, sugár, áldó és erős,
Bámult tanácsban a vén, a leány
Rajonga érted, rettegett a hős. -

Még látlak, amint büszkén jársz elől,
Mint a villám sötét felhő előtt,
Arcád az élet, öklöd a halál,
Még hallom hangodat, a rémitőt.

Vajh látszik-é még most is kebleden
A megfojtott oroszlán foghelye?
Szorítod-é még ősi kardodat,
Melynek halálangyal volt a neve?

Elnyújtva fekszel puszta homokon,
Egész nemzetség ott hever veled,
Jön a hiéna, varjú, saskesely
Véredre szomjún, és el nem vered.

Gazdátlanúl száguld, nyerít lovad
A pusztaságon, nincs ki megüli,
Nyilad hever hiába, emberét,
Ki idegét feszítse, nem leli.

Ki ás számodra sírt, tán a Számum,
Ha majd fölödbe porhegyet emel?
Ki fog virrasztni, tán a délibáb
Mint röpke, csillogó halottlepel?

Óh vajh mi is, mi is e délibáb,
Vágyó lelkednek halvány képe-e?
Vagy szép Zulejka rejtett bánata,
Mely felragyog, hogy sírodhoz jöve?

A dombokon még tegnap két had állt,
Ma egy vigad, Hafiznak tábora;
A nap lement, a hold sugáriban
Daltól ragyog, zeng minden sátora.

Jó Szádinak csak hírét hordja szél,
S nincs szem talán könnyet hullajtani? -
A völgyfenék olyan rideg, sötét,
Árván ülék elesttek árnyai. -

De ím mi az? mi hallgatag menet
Vonul hosszan, sötéten ott alá?
Talán dzsinek, kiket felvert a zaj,
S vadabb tanyára a vérszag voná?

Elől Zulejka, vad Hafiz neje,
Utána gyászos sorban hölgyei. ----
Hová, hová a vigadók közűl?
- A hősöket sirjokba rejteni.

S amint jőnek, felröppen orvmadár,
Csikasz sakál üvöltve csörtet el,
De ott terem Hafiz s bőszen kigyúl,
Szemébe vér gyűl, lángokat lehel.

,,Hol jársz Zulejka? - ordit messziről -
Hát kóborolnod éjjel illik-e?
Vagy itt is megkerested hősödet,
Merészségét ki vérrel mosta le?"

Rettennek a nők, csak Zulejka nem,
S magasztosan szól: "Őt megbüntetéd,
Mint férfiú. - A nő temetni jött,
Könyűm övé, hisz a mosoly tiéd!"

És ásni kezd. - Hafiz némán mereng,
Mig az utolsó hanttal küzd a szél. -
Talán azt hányja lelke: a mosoly,
Vagy a könny-é az, ami többet ér? -

Csendben vonúl el ismét a menet,
Utolsó ott marad, a szótlan úr,
S menőben hosszú kopját díszül a
Kiirtott nemzetség sirjára szúr.