Madách Imre

Lót*

"Térj meg, térj meg végre, megrögzött gonosz nép,
Istennek haragját hirdetem tinéktek,
A viharnak szárnyán jő már, jő a felhő,
És halál villáma a felhő kezének.

Nem halljátok-é, mint zúg szörnyű utában,
Erdőket forgat ki százados gyökéből,
Láng lehelletétől a tenger kiszárad,
S a puszták királya, az oroszlán eldől.

Térjetek meg, végszer intlek, térjetek meg!"
Így szól Lót próféta Sodoma népéhez,
Haj, de a magasból suttogott tanácsot
Csak gúnnyal fogadja és hitetlenűl ez.

"Jőjj hát, jőjj, s kövess te, mond aztán nejéhez,
Jehovának súlyos karja fekszik itten,
Elpusztúl e város, elvesz a hely is, hol
A próféta hangját gúnyolák merészen."

"Jaj, mond ez, hazátlan vándoroljak-é el,
És egész világom veszni hagyjam-é itt,
Társnéim, virágim, a szülőknek sírját,
S gyermek éveimnek játékos vidékit?

Itten hagyjam-é a tűzhelyt, csendes házat,
Vesszen-e múltammal a jelen s jövendő,
Amin e kebel függ minden, s számüzésben,
Szívvilága nélkül mit tegyen hát a nő?

Nem, nem, menj magad Lót, neked élned kell még,
Téged Isten szentelt eszközűl választott,
Prófétája lettél, s hogy hirdesd az ígét,
Melyet a sors rád mért, tűrnöd kell a sorsot.

Óh de engem hagyj itt!" "Jőnöd kell" felel Lót,
S a nőt átkarolva vonja el magával.
Küszöbön vannak már s még egyszer lezárja
Mindkettőt honérzet, rejtélyes pántjával.

Egy percig könyű ég Lótnak is szemében,
Nem szól és kis házán, kis kertén körűlnéz,
Aztán összeborzad, s újra menni indúl,
Mintha mély álomból rázná föl erős kéz.

S ím, mely a próféta csarnokán épített,
Mintha könyörögne, zengni kezd a fecske.
Távol a felhő zúg. "Menjünk, menjünk"! mond Lót,
Vonszolván a nőt, ki mégis küzd remegve.

"Óh mint dúl, óh mint forr az egek tüzárja,
Halld a nép őrjöngő, elhaló sirását.
Lángtenger már minden, itt-ott egy torony még,
Mint sötét kisértet, tartja fel folyását."

"Hát fecskénk, mond a nő, a dalos kis állat,
Elvesz-é az is? Hejh, Isten őt mért sujtja?"
"Ahol esni kell a büszke palotának,
Ott a fecskefészek a sors áldozatja.

És midőn felírják a toronynak estét,
A fecskére nincs gond, az el van feledve.
Óh de jőjj, kövess nő, s hátra ne tekints, mert
Kebled e rettentő képtől megmeredne."

"Hadd meredjen s vesszen együtt kis körével,
Hadd feledjék azt is, mint a fecskefészket,
Csak te élj és szenvedj, mint igaz próféta!"
Ezzel hátra fordult, s iszonytól kővé lett.

* Genezis XIX. 24-29.