Madách Imre

Jerikó rózsája

Jerikónak fűves rónaságán
Állt tudós Zádornak büszke vára,
Borzadállyal láták karavánok
Aranyos tornyát ki a pusztára.

Mert azt hitték, hogy tudós Zádornak
Szellemekkel van szövetkezése,
S a leány is kit magáénak vall,
Tündéreknek legszebbik testvére.

S bár keletnek fényesebb sugára
Édesb dalja, pirosabb rózsája
Mint miénk, mind ennél százszor szebb is
Volt a vén várúrnak barna lánya.

Vén volt Zádor, hófehér szakállal
Az idők súlyától meggörbedve,
Ingó lépteit mankó gyanánt csak
A kedves lány, szép Dalár vezette.

Ám de hogyha az éj földre szállott,
És mosolyga csillagos szemével
Ifjodottan égni látszott arca
Kebelét erős szellem fogá el.

Felment vára lapos fedelére,
Néze az éj leplezett titkába,
Míg mellette őrangyalként állott,
Enyelegve játszott szende lánya.

Igy merengett át ismét egy éjet,
Keleten már a hajnal derűle,
Kezdett már a harmat is peregni
S míg egy csillag hullt alá földünkre,

Zádor arca édesbben mosolygott,
Vágyó karját széjjel terjesztette,
Mintha rég várt kedvesét ölelné.
"Nézd lányom - mond - csillagom most tűnt le."

A leány sikojtva fogta őt fel,
Szólította édes lágy hangjával,
Atyja hidegen hanyatlott hátra,
Szellő játszott szétbomlott hajával. - -

Ott állt a lány, megdermedve mint kő
S őrizetlen percét felhasználva
Odasuhant szelleme az éjnek
S eljegyzésűl lopva megcsókolta.

Rászövődött a holdnak sugára
S elhalványult a világ előtte,
Őt is már csak az éj titka vonta,
S a rideg hold ábrándos szerelme.

*

Szép Dalár fent állt a várerkélyen
Csillagokkal volt találkozása,
Fájó kéj rengette végig lelkét
Nézvén a merengő holdvilágba.

Lent a kertben állt dalnok-királyfi,
Elmerülten a magasba néze,
Pillantási a lányon tapadtak,
S pillantásiban ott ége lelke.

"Holdvilág! óh testesült ábránd te,
Hallgatag zenéje bús szívemnek,
Árjadó sugárod óh miért vonz,
S hogyha nem bírhatlak, mért szeretlek?"

Igy beszél Dalár, és a királyfi
Hallván őtet így felel szavára:
"Óh ne vesztegesd reá szerelmed,
Meg nem ért a hold hideg sugára.

Itt van egy szív, forró mint tiéd, lány,
Benne egy menny s egy pokol küzdése;
Melyik győzzön az csupán tőled függ
Lelkem álma, sorsom istensége."

És Dalár hideg mosolygással néz
Dalnokára s nemet int fejével,
S a hold hideg mosolygással néz
A leányra halvány képével.

"Van dús országom - mond a királyfi, -
Gyöngy s gyémántnak gazdag halmazatja;
Mind tiéd, a nép porban hódoljon,
Csak szeress, szeress, kedves leányka!"

És Dalár mond: "Fiatal vagyok még,
Éltemnek lehet sok édes perce,
Mindenről lemondok, életemnek
Vesszen el reménye és emléke.

Egy virág se jusson már síromra,
Hagyjon el minden, mi örömet hoz,
Meg ne értsem szerelemnek hangját,
Csak emelj, hold, egy percre magadhoz."

És a hold a lánykának szavára
Megrendűl, mint hogyha fájna néki,
Koszorút fon legszebb sugárából
S a lány halántékira keríti.

Lejjebb szállt ezüst szélű felhőkön,
Mosolyogva int aztán Dalárnak,
S ennek égi kéjek mámorában
Érzeményi, vágyai elállnak.

Nincs számára föld és nincsen élet,
Az éj lelkének dicsőn tárul fel;
Vonják, vonják őt ezüst sugárok
A magasba túlföldi erővel.

És párkányról más párkányra hágva
Megy mindég feljebb, mint tünde szellem,
Mígnem a toronynak végső csúcsán,
Áll már mint szobor fehér merően.

Leng a fátyol a szélben fejéről,
A királyfi borzalommal látja,
S őrjöngő szerelmének hangjával
Kétségbesve a nevét kiáltja.

A lány szívének egyetlen húrja
Mely még élt, felébredett e hangra,
Végigreszketett egész valóján,
Elszédült, és a mélységbe hulla.

*

Nyugszik a lány fűves sír ölében,
A királyfi ott virraszt mellette,
Arca halvány, míg a holdvilágnak
A sírormon ragyogóbb ezüstje.

Vágyó karját hasztalan terjeszti
A királyfi szét a néma sírnak,
Hasztalan von kardot vad haraggal,
Vágytársára a hold mosolyog csak.

És a sírból röpke kis virág kél
Fel-felkúszik a torony ormára
S bájillatját holdvilágos éjjel
Leheli, - a Jerikó rózsája.

A királyfi meg addig danolta
Bús szerelmét, mígnem csalogány lett,
S most is legkedvesebb virágánál
Holdas éjjel zeng legkeservesbet.