Madách Imre

Harangszó

Megkondul a völgy harangja
Alkonyatkor csendesen,
Édes kínos áhitattal
Hallgatom meg a hegyen.

Egykor e harang szavából
Csak gyönyört értettem én,
Mert tudám, hogy várakozva
Hő kebel dobog felém.

S míg a kedves jelre lánykám
Felpirúl s előmbe néz,
Nékem a kétes homályból
Csókot int a drága kéz.

Később, hogy kedves halottat
Rejte tőlem is a sír,
Esdettem, hogy más kimondja,
Amihez szűm szót nem bír.

És kimondta a harangszó,
Mint egy résztvevő barát,
Aki egykor örömünket
Osztá, mint most szűnk baját.

Majd meg egykor mint a munkás,
Fáradalmas hét után,
Esdve várom a harangszót
Életemnek alkonyán.

S hogyha küzdelmim korának
Hétköznapja telve lesz,
Ismét e szelid harangszó
Nyugtot nékem is szerez.