Madách Imre

Csatár és Vilma

"Menj, menj, bajnok, hogyha szent hazád hív,
Menj, menj, bajnok, Istenem veled,
Hogyha győzesz, úgy szerelmem ad bért,
Hogyha elhullsz, Vilmád is követ."

Mond a lányka, küzd a hős és vérzik,
Zúg bár a török hadnak dühe,
Nem hall mást Csatár mint e nehány szót,
Mellyel búcsuzott szerelmese. -

Megveretten, megfogyottan állnak
A hazáért küzdő bajnokok,
Búsan áll Csatár köztük, szemében
Az elestek vajh mi boldogok.

Nem látják a hon temetkezését,
Győzelem reménye van velek,
S ő sem kér kegyelmet, csak halált kér,
Hej, de a győztes nem adja meg.

Tudja jól, hogy társa a bajnoknak
A halál, fogadja szívesen
Szent ügyért azt, míg rabúl az élet
A legsúlyosb büntetés leszen.

Élni hagyja hát, piszkos igába
Hajtja a még nem görbült nyakat.
S gúnyúl a legyőzöttek kezébe
Rabszolgák sorában fegyvert ad.

*

Téli éjjel, hófelhőt kergetve
Nyargal a szél halvány holdsugárral,
Téli éjjel fényárban ragyogva
Mint zajos kisértet büszke vár áll.

S míg pajzán dal hangzik belsejéből
S vad zenéje részeg örömöknek,
Kapujánál őr gyanánt Csatár áll
És agyában zord eszmék kerengnek.

Vídám a vár, bent győzelmi ünnep
Van, s vitéz török vezérnek násza,
Bús Csatár, mert benne két halott van:
Vilma képe s elbukott hazája.

Égő fáklyákkal jő tisztelegni
A basának számos szolganépe,
Ott zenélnek, míg Csatár kövülten
Néz csak, néz csak a vár erkélyére.

Ott áll a vezér s karára fűzve
Áll mellette mosolygó arája,
Ah, mi látvány nyíl Csatár szemében,
A hölgy nem más, mint kedves Vilmája.

Ő, kit mint a hon leghűbb leányát
A szabadság legdelibb vitéze
Tartott érdemesnek átölelni,
Tartott méltónak nemes szivére,

Nászt űl a hazának rekviemjén,
Ellenségének hajol csókjára,
S gyermeket fog szűlni rab hazában
A hon elnyomójának számára.

Óh nő! hát ez-é költő világod,
Melyet kebeledben sejt a férfi?
Óh, ezek hát a nőszerelemnek
Délibábként csillogó erényi?

Nem tudom, gondolta-é mind eztet
Hős Csatár, avagy semmit sem gondolt,
Nem tudom, hallá-e a zenét is
Vagy csak a vészt, mely lelkében tombolt.

Felfogá a fegyvert vas karokkal,
A szép Vilmát kétszer célba vette,
S mintha nem találná érdemesnek
A halálra, újra csak letette.

Vagy eszébe jött bucsúbeszéde:
"Hogyha elhullsz Vilmád, is veled mén" .
S nem kivánt az álnok hitszegővel
Nyugalmat sem túl a sír örvényén.

"Élj örökké, lány, nehogy követhess,
S megbékélt lelkem lent megzavarjad.
Mond Csatár, nekem boszú, halál kell."
Egy lövés most, s a basa leroskad.

Hidegen kacag Csatár a rája
Kárörömmel rontó szolgahadra,
Hisz előtte áll most jó barátként,
Mit régtől epedve kért - halála.

S a szép Vilma, a kétszerte özvegy,
Mit tesz ő, ha könnyeit letörli?
Majd néz új imádót, aki akkor
Lesz győztes, ha gyásza ki fog telni.