Kafka Margit

ÖRÖKKÖN A MÉRLEGEN

Robotra megyek setét hajnalokon.
Húz egy láthatatlan lánc, hajt a cudar porkoláb.
- (Ó, otthonmaradni most, selymes csendbe gubódzni,
Elszigetelődni, gyógyulni, lelkemen hallgatózni,
Vagy elutazni délre, heverni lanyha napon. -
Ilyesmi kellene nagyon!)
De nyakamba veti a csikorgó igát,
És hajszol tovább a gaz porkoláb
Setét, fagyos, téli hajnalokon.

Szabad egy napom. Bezárkózom.
- Gond, pénz, gyerek - ma kinnreked, - s te vad való világ! -
- - - (És akkor jönnek régi órák, - sereg hiénák, - sírt rablók,
És újra kezdik tépni lelkem, e némaságba bénulót,
És dulakodnak régi dolgok, és öklelődznek régi szók.) - - -
- Milyen nyomorúság! -
"Kelj inkább, - zaklat a lelkem, az ajtaid mind kitárd!
Menj! Vannak új színek, órák, dolgok, szavak, csaták.
Menj múltakon, útakon, szíveden is át!"
Akkor a sokadalmakat keresem.
(Kötődöm, vizet zavarok, jövök-megyek.
- Be fontosak egyszerre piciny sikerek! -
Hír, vélemény, érdek, gyülekezet, - - -
És emberek, emberek, - mennyi idegen!)
- De otthon - idegenekkel a kicsinyem,
Most sír utánam - és vár reám,
Minden perc vesztesége tán;
Pedig valóság csak ő, - a gyerek.
Már fájva, lihegve hozzásietek.
(Lecsapok játékaira, kérdezem, nézem;
Mint hogyha utolszor lehetne ma vélem,
- És ünnepet szentelek kis életében.) -

Játszítom estig, bújócskán nevetek.
- Dalolom a kiságyon: "Haj, levendula, - levendula ág!"
Nyájas, tarkabarka világ, - mesevirág,
Angyalka, - madár, - csillagseregek! - - - -
- "Ha elszunnyad, a csendbe majd dolgozni lehet!"

Itt keverem tusakodva a sápatag színeket.
- ("Írni világot, mely fennmarad!" - s nyűtt agyam zakatol.
Felmerül küszködve a kép és csonkán továbblohol.
- Jobb szónak, oszlatóbbnak - kell lenni valahol!)
Szót, oszlatót, a mélyből kínlódva kényszerítek. - - -
- Most kacajok ütnek az ablakon át! -
(Fejem lecsügged, - nincs tovább, - ma nem bírom tovább!)
Zene zümmög az utcán, kering farsangi világ,
Ölel, - dalol, - rajtam nevet: "Szegény beteg!"

Sötét hajnalba ébresztő óra csereg.
Robotolni megyek.

1912