Kafka Margit

ÉLET

Szégyellős halkan, - csitt! - egy-két rügyecske
Pattant ki. Nyurga, fiatal füvek
Reszketve, ámulva még rejtegették
Szerelmüket a naphoz. A folyam
Ezernyi, gyöngyöző habhahotával
Kacagni kezdte őket, egyre jobban,
Friss jégcsillámit törte darabokra
És ingerelte a nagy kőhidat,
Ejh! - - - -
     Mint egyébkor, márciusba' épen
     Bomlott erőik áradása volt,
     És mint levél nő, balgán, észrevétlen
     Két ifjú lélek egymáshoz hajolt.
     Titokban éjek álmát pazarolva,
     Nappal se mertek még szembe-szembe nézni,
     ...Mire az első csók megérett volna,
     Szétfujta bölcsen pár jólelkű néni.

És jöttek idők és törtettek az évek,
Vad rohanással gázolva, tapodva
Száz ifjú törekvést, dacosat, erőst.
Forralva öngyilkos, aszkéta lázat,
Mely, hogy feledjen, - őrület! - ezer
Idegen célt és idegen ügyet
Melengetett szívén; szolgált, vívott
És kőbe ütközött, hogy vére folyjon.
Ejh! - - - -
     Év azóta sok zuhant a másra,
     Mint fejszeütés a másik ütésre.
     Fagy nélkül is lehullanék virága
     A fának, bárha szélvihar se érje.
     Távol, külön. A hír, felőlük szálló
     Hozzá, hogy csendben társat is találtak,
     Pár koldusálom ép valóra váló,
     S egy alkonyatban újra szemben álltak.

Oh, azt a percet, rémülten iramlót,
Miért, hogy rabbá tenni, láncraverve
Is marasztani nem lehet az álmot,
Hogy egyszer szégyellős-halkan, kipattant
Két rügy, s az áradó hab hahotázott.
És visszahívni mind a bennfeledt,
Halvaszületett, megszakadt sóhajtást,
S a szót, mely egyszer kell, hogy szívet érjen!
Ejh! - - - -
     Már tudom. Vasúton voltak épen,
     Tört, kúsza zajban, csüggedt unalomba,
     Az egyik járt késő siker jegyében,
     A másikat hajszolta gyermek gondja,
     És az a perc? - Igen! Csak addig tartott,
     Amíg tagolva zökken a kerék,
     Meg se halványított két fáradt arcot,
     Aztán - a vonat száguldott odébb.

1905