Juhász Gyula

Egy halott költőnek

Harminckétéves volnál. Szomorú,
Fáradt szemekkel néznél e világba.
Szobád falán egy fonnyadt koszorú
És a szívedben vágyak hervadása.

Azt mondanád: Nem ezt reméltem én,
Keskeny kezed szép homlokodra tennéd
És melegednél szivarod tüzén,
Mely hamvadoz, mint az öröm s az emlék.

Bús költő volnál, keserű magyar
És a halált idéznéd csöndes este.
Most a szívedből dús rezeda hajt
És sírodon legszebb a naplemente.

Ó bár élnél! Oly jó szenvedni erre!