Illyés Gyula

ÚT ELŐTT

Magába gömbölyödve fészkel a vén az ágyba,
      akár az embrió,
s emlékezik a nyűtt test, ringattatásra vágyva,
      hogy is volt lenni jó.

És földereng - a testnek! - nincs egyedül: szelídség
      övezni! - őshoni
melege egy világnagy uralomnak, mely ismét
      titkosan asszonyi.

S tán küld az is, ahogy rég az az első (az "édes")
      erei lágy levén,
küld sót, meszet, reményt - gén-t (rajta is túli léthez)
      erre gondol a vén.

S térdét öleli - most úgy, mint légi gépből éjbe
      ugró harcos, aki
szorong (bár nem szoronghat): kinyílnak-e s mivégre? -
      hátán mű-szárnyai.