Illyés Gyula

KIK JÖTTÖK, ÉVEK -, ÉVEK?...

Egy év után vonok versre papírt elébem.
      Költeni - mit lehet?
Visszanéz a betű rám, fekete a fehéren:
      mi lesz -, végrendelet?

Különös testamentum! Magamnak is titok még,
      hogy kikre mit hagyok:
hogy végső vallomásként szivemből mi iródnék,
      ha "ihletet" kapok.

Jó volt-e, rossz-e élni? Hol ezt, hol azt sugallja
      a perc, mely épp repül
s a vén száj változóbban, akár a kisded ajka
      fintorul és derül,

aszerint, hogy viharba suhan-e ama Sajka,
      vagy napfénybe kerül.

Ura vagyok-e még szavaimnak? Beszélek,
      fülelve, hogy konok
szivem vall-e még hiven? Vagy - kín közt - már a Végzet
      megtört foglya locsog?

Kik jöttök, évek, - évek? ne csigázva, oh pribékek,
      csínján vallassatok.

Úgy igaz: nincs, hogy ennyi - s ilyen! - utak után ne
      tudja titkát a vén:
miért is nem terül le, sőt lépdel még tovább? Te
      beszéld ki, költemény!