MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Dsida Jenő

Nap és Hold

Mitől lettél oly idegen, barátom,
oly távoli és meg nem fogható,
oly távoli és kísérteties?
Sok-sok parányi hétköznapiságod,
dohánytól sárga ujjaid, melyek
játékosan az asztalon doboltak,
telt ajkaid, melyek kis félkörű
homályt hagytak a pohár peremén,
nyírt bajszod, melyre tréfásan fagyott
téli reggel a bolyhos zuzmara,
szürke szemed kissé kunkorodó
pillaszőrei, melyek huncutul
rebbentek meg a sakktábla fölött,
ha rosszul léptem s egy-egy tisztemet
letaroltad, jóízű kacagásod,
nyujtózkodásod, kéjes ásitásod,
ezernyi apró hétköznapiságod
mitől kaptak oly hallatlan tekintélyt,
lenyűgöző és fenséges vonást,
hogy már a puszta képzeletre is
feszes vigyázz-ban áll a lelkem és
csöndben borzong és némán tiszteleg?

Ó, vettem észre már hasonlatos
átváltozást közönséges, szelíd
tárgyakon is: a kerti asztalon,
a kéményen, a házunk födelén,
a fákon és a nyári bokrokon
és mindenféle egyéb dolgokon.
Nappal, mikor napfényben fürdenek,
a megszokott, józan világitás
világában, oly meghitt ismerősök,
mosolygósak és engedelmesek,
unalmasak és alázatosak,
mint a napok egyforma, szürke rendje,
a szorzótábla száraz logikája,
a reggel, délelőtt és délután.
Ám éjenként, ha nedves suhogással
a reszkető, hideg, ezüstfehér
holdfény esőzik rájuk: növekednek,
növekednek és egyre növekednek,
valamely ismeretlen őserő
költözködik beléjük, imbolyognak
hallgatagon, puhán, rejtelmesen,
titokzatos, ember-nem járt világnak
megfoghatatlan törvénye szerint.
S égigérő kísértet lesz a fákból,
egymással suttogó és egyetértő
szellemlények a fürtös orgonákból,
a háztető félelmek tánchelye,
a kémény furcsán fölfelé mutat
valami láthatatlan nagy titokra,
figyelmeztetve s hallgatásra intve
s ha elhaladsz az asztal és a szék
mellett, vigyázva, lopva visszanézel:
nem indul-e utánad nesztelen,
gonosz szándékkal - s csend van, iszonyú,
dermedt és őrjítő csend mindenütt
és jól tudod, hogy titkot rejtegetnek
minden tárgyak és minden létezők
s a holdfényben mindennek titka van
és mind tudják az egymás titkait,
csak te nem érted, te nem értheted
ó, lelkem, aki lassan elhaladsz
e reszkető és zajtalan világ
idegen, szörnyű fensége előtt,
feszes léptekkel, félig eszelősen
és jobbra-balra némán tisztelegsz.

Ottkünn fehéren tűz, ragyog a hold,
tárt ablakomon át szobámba lát;
míg én - az élet és a nap fia, -
ülök meg-megreccsenő bútorok közt
és homlokomat símogatva tízszer,
húszszor is elismétlem csöndesen,
roppant csöndesen, hitetlenkedőn
és mosolyogva ezt az egyszerű
kis mondatot, hogy: - Meghaltál, bizony,
egy éve már, hogy meghaltál, barátom.