Dsida Jenő

Kréta szigetén

          Színek szitálnak, szép színek, csoda-örömek lányok ajkán s mégis
rabság ez a sziget: ostoba, mostoha dajkám.

          Futkosnak furcsa, fitos őzek, Jupiter árnyas tölgyei aranypiros
makkot esőznek s a lelkem egyre nyugtalan.

          A lelkem egyre nyugtalan: őrizteti Minos a tengert, őrséggel
rakja meg körben a sziklát s távolról, az azúrkék hullámgyűrűkkel,
sürgető üzenetek hiába locsognak a parthoz.

          Halkan szívembe járkál egy messzi múlt feledt csodája s halkabban
a halk muzsikánál, emlékeztet minden a tájra, hol felnyitottam szememet,
s tengeren túlról idejárnak szerelmes, szőke szellemek, groteszk,
imbolygó, édes árnyak. S amíg titokban felkeres, mi régi létem titka
volt, lágy kezével sárga, beteges lángot gyújt szemembe a honvágy.

          - Nem kellenek a szép színek! Nekem csak szebbek kellenek! Nekem
rabság e szép sziget! Vigyetek hát el, szellemek! Különben összefoltozom
minden szavamat, olvadt viaszkkal összeragasztom e csillogó nagy
tollakat s hasonlatos leszek a madárhoz, aki ujjong!

          Minden rabságnak vége van: és porkoláb száz sem elég, mert nem
gázol a porba lábam. Szabad az ég! Szabad az ég! A szám remeg és szárny
lebeg a vállamon s kacagva nap csiholt halálomon: Icarus sorsát
vállalom.

1929. V. 28.