MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Csokonai Vitéz Mihály

Zsugori uram

Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen:
     Régen eladta már aztat is a kincsen;
Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
     Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. -
Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett,
     Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
     De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
     S elméjébe mindég a drágaság forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
     Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
     Mérget kedveltető kincseiből kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
     Mint aranyára vert királyok képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
     Amelyről minden húst a párka lerága.

Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
     Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
     Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, -
     Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
     Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba mely szörnyű károm következe: -
     Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze -
Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
     Lantornás ablakom ketté szakasztotta! -
Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
     Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.