Csokonai Vitéz Mihály

T. N. Mihályfalvi István úr utólsó tisztességére

Ember! hát oly csaló remény is hízlalhat,
     Hogy aki még ma él, holnap meg nem halhat?
Hát ha az egészség s az erő jár veled,
     Bízhatsz, és a halált még messze képzeled?
Íly édes álmokkal ne kecsegtesd magad,
     Mert biztos örömöd közt hamar elragad.
Gyakran a legnagyobb erők leroskadnak,
     S ledűlt oszlopai ezekre szakadnak;
S mikor így az erős a főldön fetrenge,
     Minden bajon kívűl nyúgova a gyenge.
Gyakorta sírhalmot a gyenge ifjaknak
     A vénség reszkető erőtleni raknak.
A halálnak jöttét egy ember se tudja,
     Az erő, a szép szín gyakran elhazudja.
Mindezek az Isten titkának házában
     Sorra vannak metszve adamás táblában.
Ezt az emberi ész soha fel nem járja,
     Bár minden titkoknak légyen nagy búvárja.
A' bizonyos, hogy meg kell halni mindennek,
     De szabott idejét ki tudhatja ennek?
Várhatja hát éltünk akármelyik pontja,
     Hogy gyógyíthatatlan mérgét reánk ontja.
Mivel, mint az árnyék a testet követi:
     Kísér s lábunk minden léptét számbaveti.
Elrejtett nyilait hordozzuk testünkkel,
     Csak halni készűlvén hosszú életünkkel.
Ennek legkedvesebb s vígabb pillantása,
     Amannak gyászos sírt édes álma ása.
Ez míg egészséges, kövér testű vala,
     A halálnak csak egy nagy prédát hízlala;
Amannak orcái azért virágzának,
     Hogy légyen mit rágni a párkák fogának.
Ezt győzödelmének kellő közepében
     Verte le a halál a sír fenekében;
Amarra legédesb reményei között
     Nyilat örömének napján lövöldözött.
Azért bár az esett tagok reszketése,
     Bár az erős vállak, lábak görbedése,
Bár a száraz hurút koporsós szózatja
     A küszöbön álló halált nem ugatja,
Bár hószín zászlóját az elaszott vénség
     Fejed pusztúlt várán nem lobogtatja még:
Ne kecsegtesd magad mégis, hogy a sírnak
     Lakosai közé még sokára írnak;
Hanem tartsd magadat minden pontban készen,
     Mintha készen volna már sírod egészen,
S annak szélin állnál tántorgó lábakkal,
     Célozván a halál sok ezer nyílakkal.

Mihályfalvi István, kit e sír béfedett,
     Ilyen szókkal oktat, halandó, tégedet:
Kinek pora felett állítsd meg lábodat,
     Esmérd meg e hozzád szóló barátodat.
Mihályfalvi István vala édesatyja,
     Kiben egy esküdtjét Debrecen siratja.
Nánási Erzsébet e világra hozta,
     Mindkettő a virtus útjain hordozta.
Hogy tanúlásának egy pontjára lépe,
     Béfogadta Pallás még akkor zőld népe.
Innen ment tanúlni Verbőczi törvényjét,
     Melynek addig bújta setét szövevényjét,
Hogy végtére célját eltalálta benne,
     Melyen bőlcs elméje végre megpihenne.
Szolgált, mint prókátor, szolgált, mint fiskális,
     Majd minden rendeknél s famíliáknál is,
Akiknél mely igaz, hű egyenességgel
     Bánt volt a vállára tett kötelességgel:
Abból én most elő egyet sem számlálok,
     Magok szóljanak, én rájok apellálok.
Kivált elég tanú Debrecen várossa
     S ennek minden rendű hazafi lakossa.
Te légy, nemes város, te légy tanú ebben:
     Vihetni-é dolgot őnála bőlcsebben?
Én ugyan, óh nemes város! azt felelem
     És tudom, hogy te is azt feleled velem:
Hogy míg ama kilenc esztendők folyának,
     Melyekben mint esküdt szolgált hazájának,
Fő hivatalira oly híven vigyáza,
     Hogy a nagyokban is soha nem hibáza.
Érdeminek nagyobb pálya nyílt, miólta
     A bőlcs sénátusnak híjját ő pótolta;
Mely fő karban méltó tekintettel fénylett,
     Tekintetes nevet igazán érdemlett.
De négy esztendei tűndöklési után
     Elhúnyt egünkről a több csillagok után.
Megholt! életének legjobb szakaszában,
     Fél századot élvén az élők sorában,
Most hát sírja szélin megáll s rokonjait
     És kedvesit ilyen bús szókkal hagyja itt:

Óh, angyali tábor! várakozzál velem,
     Míg szerelmesimet rendre megölelem!
Imé, testem felett sír Fodor Zsuzsánnám!
     Életem egyikért őérte kívánnám.
Jer, hűlt karjaimmal, jer, hadd öleljelek!
     Vagy ha szabad lesz, az égbe is vigyelek
Jer, szedd ajakimról végső lehelletem,
     Tiéd ez, óh, ezt is csak érted tehetem.
Fagyos nyelvem igaz hűséged hálálja,
     Rebeg, hogy síromnak szélin prédikálja.
Huszonnégy esztendőt, melyben együtt éltünk,
     Csak huszonnégy rövid órácskának véltünk.
Kivált a huszadik hogy soká haladott,
     Kis Jónathánunkkal minden áldást adott,
Kinek gyengeségét kötöm hív szívedre,
     Édesanya! vigyázz egyetlen egyedre.
Neveld fel és tegyél egy olyant belőle,
     Hogy majdan minden száj jól szóljon felőle.
Most karjaim közűl, kedvesim! menjetek,
     Adjatok végcsókot, rám emlékezzetek.
Óh, Isten! ki nézel özvegyre s árvára,
     Írd fel ezeket is szíved táblájára.
Az én hív Zsuzsánnám, kedves Jónathánom,
     Légyenek tiéid, már csak ezt kívánom.
Még karjai esküdt Nánási Mártonnak
     S vele Toronyai Zsuzsánnának vonnak.
Óh! mégyek, kedvesim, áldással hozzátok,
     Melyet a jó Isten árasszon reátok.
Itt áll még mellettem egypár atyámfia,
     Itt Nánási Sára, vele Kós Mária.
Az Úr tinéktek is adjon mindeneket,
     Vigyen az Ábrahám keblébe titeket.
Kenesei Mihály Nánási Sárával,
     Légyetek áldottak az Úr jóvoltával.
E' légyen vezértek, óltalom s bástyátok,
     Így semmi rossz nem mér rontani reátok.
Tar István és Farkas Erzsébet! néktek is
     Légyen javatokra még ellenségtek is.
A Mindenhatónak karja takargasson,
     Hogy békességteknek semmi ne árthasson.
Végre, kit a vérség s baráti szeretet
     Velem feddhetetlen egyességre vetett,
Mindnyájan megáldlak utólsó órámon,
     Nevetek halálos szókkal hangzik számon.
Ti pedig, társatok tisztbéli társai,
     Tekéntetes, nemes tanács bőlcs tagjai!
Kik ezen városban egy széket űltetek,
     Hogy az Úr nevében törvényt nézhessetek:
Köszönöm bennetek azt az indúlatot,
     Melyet mindnyájatok erántam mutatott.
Én megyek; köztetek az Úr lelke lakjon
     S mindennémű jókat fejetekre rakjon.
Nemes kommunitás! e város vénei,
     Légyetek az Isten kedves emberei.
Adjon mindnyájtoknak száz vigyázó szemet,
     Hordozzon míg Nébón maga el nem temet.
Isten hozzád, világ! búcsúzom tőled is,
     Mivel Jézusomért elhagylak téged is.
Ő por testem hagyja tétetni a porba,
     Lelkem a szentekkel űlteti egysorba.

1794. aug. 29.