Csokonai Vitéz Mihály

Gróf Széchényi Ferencnének

Nagyságodnak kárpitokkal,
Keresztekkel, csillagokkal
     E napon udvarlanék.
Tisztelkedném kösöntyűkkel[1]
És reá smaragd betűkkel
     Juliánát metszenék:

Concertekkel ekhóztatnám
És ágyukkal durrogtatnám
     A Dunának partjait;
Pompáznám örömportákkal
S tűndöklő tűzi-munkákkal
     Buda s Pest piaccait:

Sőt még többet is mívelnék!
De sem tőlem ki nem telnék
     Ilyen pompa, ilyen kincs;
Sem Nagyságod grófi telke,
Kincstárja és nemes lelke
     Ilyeknek híjával nincs.

Én bővölködöm versekben;
Nagyságod pedig ezekben
     Mindég nemes kedvet lél.
Méltán is; mert kit lantjára
Clió vészen, nap módjára
     Fénylik az s mindenha él.

Sok gyémánt jelek elvesztek,
Léthét ússzák sok keresztek,
     Sok oszlop a porba űl;
Ellobban Stuwer remekje,
S a Hayden bájos énekje
     A szellőkön elrepűl.

De a múzsáknak szózatja
A sírt is megrázkodtatja
     S életet fúvall belé:
A virtus nevét felfogja
S örök trombitán harsogja
     A nap két háza felé.

Kit Bellóna babérjával,
Kit a polgári cserfával
     Jegyez ki a tisztelet,
Hogy az érdem templomában
Tűndököljenek sorjában
     Feltördelt sírjok felett.

Nagyságod kegyelmes férje
És méltóságos testvérje,
     Kik hazánk múzsáinak
Óltárokat építettek,
Részesivé ekképp lettek
     Olympus tornácinak.

Hogy pedig e dicső tájon
Az ő húgok is sort álljon
     A héroinák között,
Nagyságod tisztelt fejére
A Clió egyik testvére
     Egész tavaszt kötözött,

Kin az ősz a kikelettel,
A morál a szép képzettel
     Atyafias láncot von;
Mint ágán a narancsfának
És képén a Gráciának,
     Vagy pedig Nagyságodon.