MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Berzsenyi Dániel

MULANDÓSÁG

Hol a mohos szirt öbléből
     Ezüst forrás ömledez,
S a patakok csörgésétől
     A setét völgy zengedez;

Hol meredek tar kősziklák
     Az egekkel mérkőznek,
S a százados roppant tölgyfák
     A felhőkbe verődnek;

Hol a vadonnak csudái
     Pompájokat mutatják,
S a természet nagy szcénái
     Az érzőt felborzasztják;

Hol a váromladékokon
     Az őszült kor lelke leng,
S a bészakadt sírboltokon
     Bús halotti ének zeng:

Itt lakik a képzelődés,
     Képekben elmerülve,
Itt a forró lelkesedés.
     Plutarch karjára dűlve.

Itt emeli fel fátyolát
     A Visszaemlékezés,
Itt rakja le zöld sátorát
     A bölcs Magábatérés.

Itt tévelygek a világi
     Lármától különválva,
Képzeletim forrósági
     Között magamba szállva.

Amott egy magas szirt fokán
     Egy puszta vár dőledez,
Melynek szomorú homlokán
     Bús régiség epedez.

Hajdan ez a dicsőségnek
     Volt fényes palotája,
S a legerősebb vitézségnek
     Győzhetetlen hazája;

Hajdan felséges tornyai
     A felhők közt ragyogtak,
S ime, most kevély ormai
     Rakásra omladoztak!

Ott az eldőlt sírköveknél,
     Hol most lelkek támadnak,
S a mélycsendű éjfeleknél
     Bús nyögések hallatnak:

Ott nyugosznak a bajnokok
     Mélyen a föld gyomrában,
A töredezett oszlopok
     Között, örök homályban.

Ama kormos ablakoknál,
     Hol most repkény szövődik,
S a mohosúlt kőláboknál
     Iszolag tekerődik:

Ott búcsúzott szívszakadva
     Az ékes hölgy férjétől,
Mikor a kürtök riadva
     Elszakaszták keblétől.

Ott nézett le borzadozva
     Bajvívó kedvesére,
Ott dűlt ismét lankadozva
     A győzőnek keblére.

Amaz ijesztő boltoknál,
     Hol most baglyok huhognak,
S a rémítő nyílásoknál
     Száraz kórók suhognak:

Ott hörpölték egymás vérét
     A párducos magyarok,
Ott nyerték el a harc bérét
     A győzhetetlen karok.

Ama bércfalakon álltak
     A vár pártás szűzei,
Mikor ellenségbe vágtak
     A haza erősei.

Ama vár roppant kapuján
     Zengtek a tárogatók,
Mikor a véres harc után
     Visszatértek a hódítók.

S ott, hol a győzödelmesek
     Toborzón vigadoztak,
S az érzékeny szerelmesek
     Szívekben olvadoztak,

Most a gyászos romladékon
     Bús éjszakák borongnak,
És a borzasztó tájékon
     Bágyadt szellők zokognak. -

Így múlik el a világnak
     Minden gyönyörűsége!
Így minden tündér nagyságnak
     Veszendő dicsősége!

Hősek márvány sarampóit
     Az idő eltemeti,
S a fél világ hódítóit
     Feledékeny por fedi.

A bölcs, ki ma nagy lélekkel
     A naphoz emelkedik,
Holnap gyáva gyermekekkel
     Egy sírba ereszkedik!

[Végleges formája 1801 után]