MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Berzsenyi Dániel

ELÉGIA

Gróf Festetics György hamvaira

Keszthelyi partnak evez ladikom, mosolyognak előmbe
     A szeretett tájék öblei s árbocai.
Nyugszik az ég, lebegő zephyrek ringatva vezetnek,
     Csak kebelem zajlik, s hányja halála jegét:
Hányja, midőn lehajult fővel révedre kiszállok,
     S nyomdokidon, nagy Holt, nyögve előre megyek.
Minden mozdulatom közelebb visz szent tetemidhez,
     S míveiden lebegő árnyad előmbe tünik.
Látlak, mint öleléd kegyes arccal, nyájas örömmel,
     Akiket a szeretet nyílt kapuidba hoza;
Látlak, mint fogadád, szent csókkal megkoronázva
     A piruló Múzsa gyermeki áldozatit.
Mint Görögországnak nagy démona gyermekalakban,
     Gyermeki játékban alkota embereket,
Úgy te is ősz fővel közibénk enyelegve vegyültél,
     S játszva nyitál pályát isteni célod előtt.
Míg mások honnunk javait vesztünkre kiszórják,
     S a nemzet lelkét s életerét kiölik:
Te közibénk jöttél, s valamerre kifordula arcád,
     Áldást hinte reánk, s életet önte belénk.
Mint egy hősi Pelops, oltárt, pályákat emeltél
     A görög ég, Helikon hajdani isteninek.
Ünnepeket, muzsikát, táncot, játékokat adván,
     A nagyot a széppel kedvesen összekötéd.
A zengőt koszorú emelé és gazdag ajándék,
     Minden ideg kifeszült, s büszke futásnak eredt.
Így alkotta örök remekét amaz égi Lykurgus,
     Amikor összeszedé Ilion énekeit;
Spárta szilaj lelkét, énekre tanítva, emelte,
     S a dalok isteninek áldoza harcaiban;
Így született Hellász, így szülte az élisi pálma
     A csuda helleneket s Pindarus énekeit.
Így született Korybant-zengzetben az égiek atyja,
     Így hordott eledelt nékie méhe, galamb.
A buta nép e zajt látá s Amalthea tölgyét,
     Látni a mennyrázót nem vala néki szeme.
Ámde ki föntjáró elmédnek látta arányit,
     Nyájas alakjaiban látta nagy istenidet. -
Elfolya szép élted, s veled a szép gondolat eltűnt;
     Mint ama gyenge virág, napja lehunyta után.
Eltűntél, de ha majd palotád márványi lehullnak,
     S romjaiból valaha baglyok üvöltnek alá,
Mint a büszke Csobánc szomorú düledékin az útas
     A múlt bajnoki kor képzeletébe mereng:
Így merül el majdan magasabb rémletben az érző,
     Hamvaidon hálát, könnyeket adva, velem.

[1823]